2. fejezet: Látogatás

A börtönbe kéthetente érkezhetett látogató egy elítélthez, de nem volt megszabva, hogy a hónap melyik napján, úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor az egyik felügyelő elkísért a látogatóba. Nem tudtam, ki jött el, hogy láthasson. Ráadásul ilyen gyorsan. Hiszen alig két napja kerültem be, ezt még a családtagjaim is kibírhatták, hiszen hozzá voltak szokva a turnézáshoz.

Egy pillanatra megfordult körülöttem a világ, amikor megpillantottam azt az embert, aki az utolsó lett volna a listámon. Nem, soha a büdös életben nem került volna fel oda. Mit keres itt? Mit akar tőlem? – ordítottak a kérdések a fejemben, és örültem, hogy volt közöttünk egy plexifal, mert biztosan elvesztettem volna nélküle a fejem. Hogy lehet valaki ekkora patkány? Jött kiélvezni, hogy ilyen helyzetben lát? Ez az ember tényleg ennyire beteg?

– Jaejoongie, sajnálom, hogy így kell újra találkoznunk.

Nem szólaltam meg. Ugyanúgy viselkedtem, mint a tárgyalásokon, hűvös voltam, mint a jég, és kemény, mint az acél, hogy biztosan megakadjak azoknak a torkán, akik egybe akarna felfalni. Jaejongie… A kurva nénikéjét hívja Jaejoongienak! – gondoltam, még ha nem is szokásom mások rokonait szidni. Az egész szövegéből csak annyit értettem, hogy bla-bla-bla, mert valójában nem is állt másból, csak megjátszott sajnálatból, de régóta nem fogtak már rajtam az eszközei. Nem azért gyűlöltem teljes szívemből, mert elszakított a barátaimtól. Nem azért, mert miatta nem léphettünk fel a tévében. Nem. Azért gyűlöltem, amit aznap este csinált velem, amikor először verekedtünk Yunhóval, és ami után valami végleg elromlott közöttünk, és ami végül oda vezetett, hogy önként hajtotta guillotine alá a fejét ahelyett, hogy velünk tartott volna a nehezebb úton.

– Megvizsgáltattam az ügyedet az ügyvédemmel, és lát benne némi visszásságot.

– Az ügyvédjével, aki elvesztette ellenünk a pert? Mit kezdjek vele? – vágtam vissza, és nagyon szívesen rávágtam volna egyet az üvegre. Nem lett volna baja tőle, de élveztem volna az ijedt képét. Seggfej.

– Ez nem egy football match, Jaejoongie. Nem jöttél még rá, hogy milyen szörnyű helyzetben vagy? Azt hittem, mióta utoljára találkoztunk, felnőttél. De úgy tűnik, még mindig az a makacs gyerek vagy, akit a szárnyaim alá vettem, és aki utána csúnyán beleharapott a kezembe.

Pokolian nehéz volt kussban maradni. Annyira szerettem volna üvölteni vele. Annyira szerettem volna áthúzni a mocskos testét azokon az apró lyukakon, amiket azért hagytak a plexiben, hogy terjedjen a hang. Hogy van képe gyereknek nevezni? Mennyit szenvedtem miatta? Hány könnycseppjét töröltem le a bandatársaimnak, amikor hátat fordítottak nekik a saját barátaik ezért az emberért?

– Úgy gondolom, azzal tennéd a legjobbat magadnak, ha beismernéd a hibáidat, és vállalnád érte a felelősséget. Ha beismerő vallomást teszel, és bűnbánatot tanúsítasz, a bíróság talán csökkenti a letöltendő idődet, és még az is elintézhető, hogy rendes börtön helyett itt maradj. A családod már így is eléggé szégyenkezik miattad.

Itt szakadt el a cérna, és komolyan rávetettem magam az üvegre, de persze nem tudtam átütni magam rajta. A felügyelő visszarángatott a folyosóra, és kaptam egy jó erőteljes ütést a gumibottal, hogy lenyugodjak kissé, de alig használt.

Úgy söpörtem, mint még senki. Három óra alatt végeztem az egész gyárral, és külön kértem, hagy mossam fel a pincét is. Le kellett valahogy vezetnem a dühömet. Csak akkor álltam meg, ha már túl sok gondolat volt a fejemben. Miért olyan fontos Lee Soomannak, hogy beismerjem azt, amit nem tettem? Miért fontos annyira neki, hogy valamelyik talpnyalója helyett ő maga jöjjön el? Vagy ez csak médiafogás? Most arról szólnak a hírek, hogy az SM bölcs elnöke lejött az eltévedt báránykájához, és még mindig gondoskodik róla? Nem, ahhoz elég lett volna be és kimennie az ajtón. Nem, ő beült a társalgóba, hogy beszéljen velem.

Tényleg nem értettem, mit akar ezzel. Mit gondolt, hogy majd ártatlanul bűnösnek vallom magam, mert azt tanácsolta?

A többieknek is feltűnt, hogy nem vagyok a toppon, hallottam is pár mondatfoszlányt, ami rólam szólt.

– Mi történt a szépfiúval? Mindjárt eltöri a felmosó nyelét – jegyezte meg az egyik málészájú srác.

– Ma volt a társalgóban. Biztos dobta a csaja.

– Nem buzi?

– Ja, tényleg, mindig elfelejtem. Tudod, a szaga nem olyan, mint egy buzinak.

Nem tudtam, hogy milyen szaga van egy melegnek, ahogy azt sem értettem, hogy miért lenne köze az illatnak a szexuális beállítottsághoz, de nem tudtam túl sokáig koncentrálni rájuk, mert túlságosan lekötöttek a gondolataim. Azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy az SM Ent. küldte volna a nyakamra a csajt, hogy aztán rám húzzanak egy nemi erőszakot. Ennyire még az a patkány sem volna aljas, ráadásul nem tudhatták, hogy felképelem a zaklatómat. De valamiért mégis érdekeltek abban, hogy saját bevallásom szerint is bűnös legyek. Először arra gondoltam, hogy csak végleg be akarnak sározni, vagy befogni a pofám, de nem voltam ennyire fontos valaki. A rajongóink az internetről, a filmekből vagy Junsu esetében a musicalekből ismertek minket, tévéfellépés nélkül a fiatalok azt sem tudták, hogy kik vagyunk, tehát nem jelentettünk potenciális veszélyt az SM-re nézve.

Nagyon foglalkoztatott ez a dolog, annyira, hogy belesétáltam az egyik rabtársamba, ráadásul a hangoskodó asztaltól.

– Mi van, téged vakká tette a szopás, buzifiú?

Hallottam egyszer valamilyen gúnyolódó mondatot, amiben a szopást a halláskárosodással kötötték össze, de nem emlékeztem már rá tisztán, és elég gyengéden is tartottam ahhoz, hogy megjegyezzem.

– Bocsi – próbáltam meg kikerülni, de akkorát lökött rajtam, hogy seggre ültem, és felborítottam a felmosó vödröt. Szuper. Most moshatok fel újra – mérgelődtem, és felkaptam a felmosórongyot, hogy a lehető legtöbb vizet azonnal visszacsavarjam a vödörbe.

Ha nem hajoltam volna le azért, hogy felemeljem zsámolyt, ami alá befolyt a víz, egyenesen arcba talál volna a támadó ököl, így viszont az oszlopba érkezett, és egy jó bazi nagy lyukat szakított a viseletes kitöltésbe.

A férfi menten összeroskadt a fájdalomtól, és nyöszörögve az öklét szorongatta. Szinte azonnal orvosért rohantam, mielőtt még ránk talált volna egy őr, és rám fogja a dolgot. A fehérköpenyes rögzítette a fájó részt, de nagy volt a valószínűsége, hogy eltört az alak keze, és külső segítséget kell hívni hozzá. Amikor az egyik őr odalépett, és megkérdezte, hogy mi történt, egy pillanatra összenéztünk a sérülttel, majd én szólaltam meg előbb.

– Kicsit összebalhéztunk.

– És ki ütött előbb? – kérdezte az őr, lazán megpörgetve a botját.

– Én – hazudtam. A kötekedő elkerekedett szemmel bámult rám, láthatóan nem hitte el, hogy kiálltam mellette. Muszáj volt. Megsérült, és ha nem is gipszelik a kezét, nagyon kellett vigyáznia magára. Nem most kellene megszívatni, de biztosra vettem, hogy a bennfentes rendfenntartót ez nem érdekli. Neki példát kell statuálnia.

– Gyere velem, szépfiú.

Arra számítottam, hogy rám üt párat a botjával, és mindennek elhord közben, de arra nem gondoltam, hogy annyira megruház, hogy alig bírjak felkelni a földről. Mindenem sajgott, és hiába védtem az arcom, az arccsontom fájt, és biztosan kivörösödött a bőröm.

A büntetésnek itt azonban még nem volt vége, újra fel kellett nyalnom a padlót, de olyan alaposan, hogy az őr lássa benne az arcát, majd kaptam felszerelést, és be kellett tapasztanom a lyukat. Na meg, ha már ennyire belejöttem, akkor minden más falhibát is.

Éppen az egyik oszlopból rángattam ki az elhasználódott tömítést, amikor beleütközött az ujjam egy dobozkába. Gyorsan körbenéztem, hátha figyel valaki, de rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott ott, és nyugodtan kutakodhattam. A faládika nem volt nagyobb a tenyeremnél, és apró csekkek voltak összetekerve benne. Volt ott vagy tizenkettő, olyan apróra hajtva, mint a kisujjam körömágya.

Ki akartam deríteni, hogy érnek-e ezek valamit, és figyelmen kívül hagytam a kisfőnököm parancsát, hogyha találok valamit, azt azonnal neki adjam. Én találtam, és én akartam kideríteni, hogy hasznos-e. Utána is ráértem odaadni neki.

A dobozkát a zsebembe dugtam egy koszos rongyba, és hagytam, hogy az anyag széle kilógjon a zsebemből. Így senki nem fogott gyanút, és feltűnés nélkül a hálókörömbe csempészhettem. A téglafalban kilazult pár illeszték, így az egyik téglából letörtem egy kicsit, és a falba rejtettem a kincsem. Több téglát is megtörtem, és meglazítottam, hogy nehezebb legyen, ha a szabályokkal ellentétben mégis betörtének hozzám.

Ebédkor az egyik csekkel a markomban odasétáltam ahhoz az őrhöz, aki a legszimpatikusabb volt, és minden kereskedelmi érzékemmel alkudozni kezdtem.

– Vizsgáltassa meg, mennyit ér ez, és ha érdekli, megmutathatom, hol találtam!

– Nem foglalkozom ilyen hülyeségekkel – mondta, de azért eltette a fecnit.

– Maga tudja – rántottam meg a vállam, és visszamentem az asztalomhoz.

A többiek persze felfigyeltek rá, hogy sumákoltam valamit, de azt is látták, hogy meg vagyok verve. A gyárban aztán meg is kaptam szivatásokat.

– Mi van, szépfiú, arckrémért könyörögtél a kantinban? Biztos nincs hozzászokva a híres kis bőröd, hogy elagyabugyálják.

Nem akartam elmagyarázni neki, hogy nem a bőröm a híresség, hanem én, mert túlságosan okostojásnak tűnnék, így inkább csak vágtam egy grimaszt, és tovább pakoltam a sittes vödröket.

Feljajdultam, amikor valaki elkapta a sérült karomat, és elrángatott a sarokba. Az a férfi volt az, akinek a csekket adtam. Nagyon gyorsan utána járhatott a dolognak. Arra számítottam, hogy minimum egy napom lesz kitalálni, hogy mit kérjek cserébe.

– Hol találtad ezt, kölyök? – kérdezte, és remegett a keze. Vagy valami nagyon rosszat fedeztem fel, vagy valami piszkosul értékeset.

– Mennyit ér? – kérdeztem vissza, és addig nem tágítottam, amíg nem válaszolt.

– Százezer wont.

– Kizárt dolog. Akkor nem kellene ennyire magának.

– Jó, akkor egy milliót.

Ezt egy ideig még eljátszottuk, amíg a végösszeg huszonöt millió nem lett. Ez azt jelentette, hogy minimum háromszáz milliót érő értékpapíron csücsültem – illetve aludtam alatta. Ennyi pénzzel már bőven lehetett mit kezdeni. Még ha csak az egy százalékát is sajtolhattam volna ki az őrből, akkor is nagy előnybe kerülök a többiekkel szemben. Hiszen itt is csak a pénz beszélt.

– Még kettő másikat találtam. Holnap reggel odaadom magának, és megmutatom a helyet, ahol volt, ha cserébe reggelig hoz nekem ötmillió értékben ékszereket. A huszonötből az simán kijön. Csak a Chrome Hearts márkából vásároljon, és legyen benne arany és ezüst is.

– Minek ide neked ékszer? Itt nem fogsz fellépni.

– Narcisztikus alkat vagyok – feleltem, és mélyen a szemébe néztem. – Gangnamben van egy boltjuk, és meg se próbáljon átverni, mert fejből tudom az árlistát. Ha kell magának a másik két csekk, hozzon nekem ékszereket. Bőven megéri hetvenöt millióból ötöt rám áldoznia.

Megfogtam az alakot. Az ékszerek hirtelen jutottak az eszembe, de ennél jobb ötletem nem is lehetett volna. A börtönben mindent pénzzel fizettünk, de az infláció a fejesektől függött. Nekik pár érme semmi nem volt ahhoz képest, amit valószínűleg az államtól kapnak azért, hogy üzemeltessék a helyet, arról nem is beszélve, hogy átnézték a csomagokat. Olyan volt ez, mint a vám. Néha le-leesett egy-kettő árú a szalagról, és éppen a felügyelők táskájába. Ebben biztos voltam. Aki annyi időt lehúzott az SM-nél, mint én, semmin nem lepődött meg.

Vacsora előtt engedélyt kaptam rá, hogy telefonáljak az ügyvédemnek, és elmeséltem neki, hogy ki és miért látogatott meg aznap reggel.

– Utána fogok járni a dolognak – biztosított.

– Legyen óvatos. Olyanok ott, mint a gengszterek, vagy a mérges kígyók. Okosabbnak kell lennie náluk.

Reméltem, hogy ki tud deríteni valamit. Én bentről nem tudtam nyomozni, csak agyalhattam és agyalhattam, hátha kitalálok valamit, és rájövök, minek a közepébe csöppentem.

A vacsora krumpli főzelék volt csirkecombbal, de több volt a csont, mint a hús, és krumpliból is összesen hármat, ha találtam a híg lében. Mégsem ez volt a legrosszabb, hanem a kantinra telepedő légkör. Valami készült. Ott úszott a levegőben a fenyegetettség, és az őrök is megérezték, mert indulatosak és türelmetlenek voltak, amikor sorban álltunk.

– JR, te tudod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem Jonghyunt. Próbálta mosoly mögé rejteni az idegességét, de nem tudott átvágni. Ennyire még nem színészkedett jól.

– Legutóbb akkor volt ilyen hangulat, amikor véresre vertek valakit az udvaron. Ma elvittek valakit a korházba, gondolom, ezért ilyen nyugtalan mindenki.

Hát, nagyon reméltem, hogy nem akarják leverni rajtam a dolgot. Azért vállaltam magamra a felelősséget a zsaru előtt, mert nem akartam, hogy terrorizáljon egy sérültet, de abba bele sem gondoltam, hogy a haverjai bosszút akarnak majd állni miatta. A rohadt életbe! – nyögtem fel, és félretoltam az ételt. Egy falatot se tudtam enni ezek után. Ettől a felismeréstől összeszorult a gyomrom, és mindenki tekintetét a hátamban éreztem.

Majdnem olyan volt ez, mint a sasaengek okozta félelem.

Amikor beköltöztünk a dormba, jártak lányok az épület elé, de miután kezet fogtunk velük, és elköszöntünk, haza mentek. Aztán egyre híresebbek lettünk, ők meg egyre erőszakosabbak, és szinte már menekültünk Japánba. Amikor a menedzserünk bejelentette, hogy megyünk a felkelő nap országába, mindnyájan örültünk, mert bár a nyelvi nehézségek továbbra is bosszantóak maradtak, legalább nem kellett attól tartanunk, hogy meglincselnek minket a busz és az ajtó között.

Aztán valami ott se úgy jött ki, mint kellett volna. Lenyomtunk egy három órás koncertet, a fanok imádtak minket, mi imádtuk őket, és feltöltekezve, boldog mosollyal az arcunkon pattantunk be a kisbuszba. Yoochun mellett ültem, és Chunie elaludt a vállamon, úgyhogy az út végére már nagyon sajgottak a tagjaim a feszes testtartástól, de nem akartam, hogy felriadjon. Nincs is annál rosszabb, amikor a lebukó fejedre ébredsz fel egy szűk ülésben.

– A francba! – nyögött fel Yunho, és csak akkor értettem meg, hogy mi hozta ki a béketűrésből, amikor megláttam a japán bázisunk előtti csoportosulást.

Fanok álltak sorba kis táblákkal és rengeteg ajándékkal, ami nagyon kedves volt tőlük, de biztos voltam benne, hogy nem tudjuk hová tenni. A korábbi jókedv abban a pillanatban felszívódott, hogy kinyílt az ajtó, és beszűrődtek a biztonságos utastérbe a kiabálások. Én a félkómás Yoochunt szorongatva indultam neki az ajtónak, de félúton valaki kinyúlt a tömegből, és odarántott magához. Eleresztettem Yoochunt, és megpróbáltam lefejteni magamról a kezeket, de az egyikük annyira belém kapaszkodott, hogy konkrétan húztam magam után.

Amikor megfordultam, egy magas, vékony férfit pillantottam meg, akinek valamilyen fehér virág volt korábban a kezében, talán liliom. Nem szerettem ezt a virágot, mert mindig a temetések jutottak eszembe róla, de lehajoltam, hogy elvegyem, hátha csak ezt akarta odaadni. Elég ritka volt, hogy férfi rajongónk is van, általában fiatal lányok szerettek minket, és én személy szerint mindig örültem a srácoknak, mert ők tényleg a munkánkat nézték, vagy mondjuk példaképeknek tekintettek, nem csak helyesnek, meg szexinek. Éppen azért lepett meg, amit a férfi mondott.

– Jejung-kun, gyere hozzám!

Azonnal eleresztettem a virágot, de addigra már megragadta a karom, és oda akart húzni magához, amitől persze megvadultak a lányok, és taszigálni kezdték egymást. Az egész embertömeg olyanná vált, mint egy nagyon elrontott pizzatészta, nyúlt, ragadt, és egyre csak duzzadt is duzzadt. Én meg valahogy bekerültem a közepébe, és a férfi egyre erősebben markolta a karom. Aztán valahogy teljesen rám csavarodott, mintha valami ijesztő polip lenne, és átfogta a derekam, miközben éreztem a leheletét a nyakamon. Sírni volt kedvem, annyira undorodtam az érintésétől. Pedig sosem volt ezzel problémám. A bandatagok is sokszor hozzám értek, és én is szerettem tapogatózni, de akkor mindenre vágytam, csak arra nem, hogy egy férfi lihegjen begerjedve a nyakamba, miközben az ujjai már a combomnál matattak.

Mély levegőt vettem, mielőtt még elájulok, és megpróbáltam megrázni magam, de csak még jobban a karjainak fogságába estem.

– Hagyj már békén! – kértem, de ez csak olaj volt a tűzre, és még zavarba ejtő dolgokat mondott.

– Édesem, olyan régóta várom, hogy könyörögj nekem! Könyörögj még! Kérd, hogy tegyél magaddá, sempai!

– Ez undorító! – nyögtem fel, és elkezdtem feszegetni az ujjait a csípőmről, amikor hirtelen megragadta az ágyékomat. Felszisszentettem, és kezdtem pánikba esti, amikor hirtelen feltűnt egy ismerős kéz.

Szerettem a kézfejeket, a lányokon is mindig azt néztem meg először, úgyhogy azonnal megismertem Yunho sötétebb bőrét, a manikűrözött körmeit, és az ezüstgyűrűt, amit a mutatóujján viselt. Belekapaszkodtam, és reméltem, hogy megismeri a kezem melegét, vagy ha azt nem is, mert lehet, hogy jeges a félelemtől, akkor a tapintását vagy a formáját, vagy akármit, ami segíthet.

Sokáig kapaszkodtam belé, mintha valami kötél lenne, és megpróbáltam kizárni a tudatomból, hogy egy idegen, és ráadásul férfi tapogat ott, ahol maximum magamat szoktam. Yunho végül átvágta magát a tömegen, és miután nem sikerült az erős hangjával jobb belátásra bírnia a zaklatómat, kirúgott felé. Yunhónak nem csak táncolni tudott jól a szép, izmos lába, hanem küzdő sportolni is, és pont jó helyen találta el a férfi térdét. Féltem attól, hogy baj lesz abból, hogy megtámadt egy rajongót, de aztán amilyen gyorsan jött, velem együtt távozott is.

Én egész testemben remegtem az előszobában, Yoochun és Junsu pedig gondoskodott az ajtó zárhatóságáról. Konkrétan elő tolták a cipős szekrényt, ha a zár nem lenne elég arra, hogy távol tartsa tőlünk a rajongókat.

Yunho nem eresztett el, de nem mertem előtte sírni, csak erősen a vállához nyomtam a homlokom, mintha ki akarnám ezzel a durva mozdulattal fúrni onnan az emlékeket. Még soha életemben nem undorodtam úgy semmitől, mint akkor.

– Nyugi, minden rendben lesz. Szerencsére nem sérültél meg – mondta, és a szokásos, bíztató hátsimogatás helyett csak erősen szorította a karom. Valószínűleg félt attól, hogy összetörök, ha bizalmaskodva nyúl hozzám. Igaza volt. Pár évvel később, amikor meg akartak erőszakolni a karaokebárban, és ő nem segített rajtam, tényleg összetörtem kissé.

Lehet, hogy a sok tapasztalat miatt, de éreztem a zuhanyzóba menet, hogy valami rossz fog történni. Hallottam ugyanis, hogy egyre több láb kopog mögöttem, és éppen hogy csak beléptem a csempézett részre, máris valaki nekilökött a falnak. Az első ütés elől még ki tudtam fordulni, a következőt bekaptam az oldalamra, és mivel aznap már ellátta a bajom a gumibot, hamar a földön találtam magam. Megrugdostak kicsit, amíg már rózsaszín nem lett a víz körülöttem, és amikor térdelő helyzetbe húztak, akkor éreztem csak, hogy lehorzsolódott a bőr a lábamról. A víz marta a sebet, és az sem tett jót neki, hogy a súlyom rá nehezedett, de ha meginogtam, arcon csaptak, és ezt még sem engedhettem meg magamnak.

Mentor guggolt le elém, és megpaskolta a fájó arcom, hogy aztán a szemem közé köpjön. Ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy letöröljem onnan, de nem mertem megmozdulni.

– Hálátlan, ostoba kölyök vagy – csóválta meg a fejét. – Miért nem fogadod meg az idősebbek tanácsát?

– Nem csináltam semmit – morogtam, de úgy szájba vágott, hogy utána véreset köptem. Nem szabadott többé megszólalnom.

– Nem szeretjük a zsaruk kedvence típusokat. Nem kellett volna öncélúan üzletelned.

A rohadt életbe! – mérgelődtem. Honnan tudták meg? Senki nem volt a közelben, nem hallgatták, hogy miről beszéltem a zsaruval, de lehet, hogy nem is számítottak nekik a részletek. Az volt a lényeg, hogy nem tartottam be egy szabályt, és ezzel eljátszottam az esélyemet. Mostantól hivatalossá vált, hogy nem fognak szeretni, és nem volt senki, aki megvédhetett volna. Most nem számíthattam arra, hogy Yunho keze előkerül valahonnan, és kiránt a bajból.

– Azt csináltok vele, amit akartok – lökte álló helyzetbe magát Mentor, és a nadrágjába törölte a kezét. – De egyet ne felejtsetek el! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.

A kurva életbe! – nyögtem fel, amikor hátra fogták a karom, és az első ököl az arcomba csapódott.  Ezt még több követte, és mire megunták, már zúgott a fejem, szédültem, és nem éreztem a bal arcfelem. A többség jobb kezes volt.

Rengeteg vér jött le rólam, és talán még soha életemben nem vertek meg így. A tükörbe nem mertem nézni, mert féltem, hogy padlót fogok a látványtól, és az út a hálókörömig háromszor olyan hosszúnak tűnt. Ráadásul folyamatosan attól rettegtem, hogy valaki kiugrik valamelyik oszlop mögül, és újra nekem esik. Amikor leültem a matracomra, úgy éreztem, a világ összes súlya az én vállamat nyomja.

Egyik oldalamon se volt jó feküdni, a számba pedig újra és újra felszakadt a seb, úgyhogy kétpercenként kellett felülnöm, hogy jobb híján a ruhámmal áttöröljem a számat. Hányingerem volt, és forgott az egész világ, arról nem is beszélve, hogy fogalmam se volt róla, hogy másnap rendel-e a doki. Na meg, ha rendelne, akkor se biztos, hogy segítene az arcomon. Börtönben voltam, nem a cégnél, ahol mindenki azért gürizett, hogy én jól nézzek ki.

Amikor valami elgurult előttem, először nem akartam kinyúlni érte, de aztán Ócskás pisszegni kezdett, és mivel TBC mélyen aludt, csak nekem jelezhetett. Egy konzervdobozt kaptam, amiből valami lé folyt ki, és amikor óvatosan felnyitottam, jégkockák kandikáltak ki a furcsa folyadékból. Kihalásztam párat, és az arcomhoz nyomtam, de kételkedtem benne, hogy ez sokat segítene. Legalább három zacskónyi fagyasztott akármivel is biztosan felduzzadna, és ez csak a legkisebb gond volt. Abban is biztos voltam, hogy felszakadt valahol a bőr, és mindennél jobban rettegtem attól, hogy megmarad a nyoma.

– Köszönöm – mondtam a félhomályba, bár nem voltam biztos benne, hogy meghallotta. A hangom reszelős és erőtlen volt.

És a rémálomnak ez még csak az előszobája volt.