Felhívás!

Kedves Olvasóim!

Ahogy már észrevehettétek, gondosan ügyelek arra, hogy a blogon beékelt képek passzoljanak a történethez, de néha igen problémás egy-egy párost szerepeltetni (Junho&Sehun, Jin&Jihon, stb.), ugyanis az idolok még nem találkoztak egymással, és így néha az egyik, néha a másik mellett kell döntenem.
Úgyhogy, a segítségeteket kérném, ha esetleg van köztetek olyan, aki ért a képszerkesztéshez, és jó is benne, na meg van kedve hozzá, szívesen várom a photoshopos képeket, mindegyik történetemhez. A nyertes képét természetesen felhasználom (ha nagyon megihlet, be is építem a történetbe, vagy írok hozzá egy novellát), megjelölve, hogy kitől kaptam.

Tehát, akinek van kedve, küldjön nyugodtan alkotásokat a esutafanfiction@gmail.com e-mail címre. A tárgymezőbe annyit írjon, hogy melyik történetemhez készült.

Sztorijaim:

Inkognitó
A világtalanok 1: Iskolai rémek
Truthmates
Lavina

1. fejezet: A munka édes gyümölcse

Nagyon ritkán szoktam álmodni. Általában olyan fáradt vagyok, hogy egyszerűen bedőlök az ágyba, és ugyanabból a testhelyzetből állok fel reggel, amikor csörög az óra. Ez kellemetlen, hiszen az agyam nem pihen eleget, viszont nagyon praktikus, mert szinte azonnal kikelek, amint hivatalosan elkezdődik a nap.

A börtönben egy eget rengető csengetéssel kezdődik minden reggel, ami még a holtat is felébreszti. A szomszédjaim rosszul fogadták az ébresztést, a kuckós majdnem magára borította a házát, a köhögős pedig még az ebédlőben is aludt. Nagyon idős férfi volt, apró szemekkel, és barnás, megnyúlt bőrrel, de ártalmatlannak tűnt. A bunkerlakó viszont űzött tekintettel figyelt mindent, mintha folyton veszélyt látna, hatalmas, fekete szemei gyorsan cikáztak át az arcokon. Éjfekete haja a homlokába lógott, és bárhogy is csinálja, csak a szája felett és alatt nőtt bajsza, de az egyenletes szőrhosszúsággal.

A reggeli nagyon csekélyre sikeredett, egy szelet kenyér, egy maximum három centi átmérőjű sajtdarabka, és egy pohár víz. A kenyér száraz volt, igényelte a bő folyadékot, de be kellett osztanom a vizem. Nem állhattam fel, és mehettem oda a kancsóért, mert azt csak azok engedhették meg maguknak, akik hoztak magukkal aprót.

Jonghyun a szemét dörzsölve rágta a kemény héjat, Minki azonban ébernek tűnt, de egyáltalán nem beszélt. Pár asztallal odébb ült egy hangosabb társaság, akik nagyon idegesítőek volta, de az őrök nem szóltak rájuk. A felügyelők a fal mellett álltak, mintha szobrok lennének, és amint megszólalt a csengő, a nagyrészük azonnal felszívódott.

– 0825-ös, velem jössz! – állt meg mellettem egy alacsony, kékruhás rendőr, és a gumibotra tette a kezét figyelmeztetésül. Nem terveztem ellent mondani, gyorsan visszavittem a tányéromat a mogorva tekintetű konyhás nénihez, és követtem a köpcös alakot.

Először a pincébe mentünk, ahol be kellett írnom a nevemet egy hatalmas könyvbe, amin a munkavállalók nevei szerepeltek, majd átmentünk az orvosiba, hogy elkészítsék a kórlapomat. A doki haja a feje búbján egyre ritkább lett, és a szemüvege is csálén lógott, de legalább nem beszélt olyan lekezelően velem, mint az őrök.

– Gyógyszerallergiája van?

– Nincs.

– Valamilyen betegség, ami akadályozhatja a munkavégzésben?

– 2005-ben megsérült a térdem, és operálni kellett. Azóta nem történt nagyobb probléma vele. Ha terhelem, mondjuk, túrázok, vagy táncolok, nem fáj kiemelkedően, de ha megsérülök, nehezen gyógyul.

– Megírom az ügyvédének, hogy juttassa el hozzám az orvosi papírjait. Most pedig elvégzünk pár rutinvizsgálatot. 

Megnézték a szemem, a vérnyomásom, a súlyom és a magasságom, aztán jöttek a reflexvizsgálatok, és pár gyakorlat, hogy kiderüljön, jól működik-e a mozgáskoordinációm. Az orvos mindent rendben talált, és határozottan lepecsételte a kiskönyvem, tehát hivatalosan is dolgozhattam.

– Mihez ért az éneklésen kívül? – kérdezte lenézően az őr, mintha azt mondta volna, hogy hivatásosan lógatom a lábam. Megnéztem volna, milyen fejet vág egy három órás koncert után.

– Jó a kézügyességem, és feltalálom magam a konyhában.

– Rendben. A gyárba osztom be mára, de szólók a konyhán is, hogy lenne egy jelentkező kisegítőnek. Remélem, nem törik le a körme, ha krumplit kell pucolnia.

Nem mondtam semmit. Jobban tettem, ha nem nyitom ki a számat. Akkor ugyanis kimondhatok valami olyat, amit gondolok. Például, hogy kapja be, nem vagyok csaj. De a Mentor figyelmeztetett, hogy húzzam meg magam. Összebalhézni a zsernyákokkal az első teljes napomon, nem jó ötlet.

A gyár az udvar végén terült el, a maga hatalmas, rozsdás és borzasztóan meleg testével. Odabent talán még a föld feletti aluljárónál is rosszabb állapotok uralkodtak, az oszlopokat csak a lélek tartotta, az ablak olyan mocskos volt, hogy szinte nem is számított, süt-e odakint a nap, vagy sem, és olyan por szállt a levegőben, hogy szegény Yoochun biztosan önként lépne a sírba, ha ide osztanák. Ahogy eszembe jutott a legjobb barátom, azonnal összeszorult a szívem, és alig vártam, hogy meglátogasson. Az ügyvédem azt mondta, minden héten bejöhet valaki, és átellenőrzéssel, de beküldhetnek pár személyes holmit is.

– Sangjin, hoztam neked egy új fiút – hívott oda egy magas, békaszájú srácot az őr. Ugyanolyan szerelésben volt, mint én, csak az emelte ki a többi elítélt közül, hogy fehér bányászsisakot hordott.

– Sangjin vagyok, de te csak főnöknek hívsz. Én felügyelem itt a terepet. Ha találsz valamit, legyen az bármi, nekem adod oda, és nem pofázol senkivel. Ha jól végzed a munkád, jóban leszünk. Ha linkóci vagy, többé nem leszel az.

Alig vártam a munkát. Ideje megmutatni itt mindenkinek, hogy nem vagyok papírfiú. Nem véletlenül gyúrtam annyit, és bár ez jelenleg nem látszik rajtam túlzottan, nem török ketté, ha fel kell emelni egy ládát. Rengetegszer segítettünk pakolni a staffosoknak, hogy hamarabb útnak indulhassunk.   

Miután az őr lelépett, Sangjin odakísért a munkaasztalhoz, és különböző feladatokat sózott rám. Olyan volt az egész, mint egy vizsga. Először egy szétesett játékot kellett összeszerelnem, ami olyan nyolcvan százalékban sikerült is, majd faragtam egy madárra hasonlító akármit, de legtökéletesebben az elektronikai vonalon teljesítettem. Röhögve kötöttem össze az áramköröket, és a rádió már működött is. Tudtam, hogy nem fog megártani, hogy saját stúdióm van. Ha elromlik valami, előbb vagy utóbb megszerelem, mert hajt a vágy, hogy dalokat szerezzek. Kilenc év alatt ragadt rám valami ezen a téren.

Éppen ezért döbbentett meg annyira, amikor Sangjin a kezembe nyomott egy seprűt.

– Takarítsak? – kérdeztem értetlenül, mire a felügyelőm teljesen az arcomba mászott. Nem mondott egy szót sem, de így is elég félelmetes volt. – Oké – motyogtam maga elé, és felvettem az asztal mellől a lapátot.

Nem volt egy túl izgalmas meló egész nap sepregetni a koszt, ami folyamatosan újratermelődött, és mire végeztem az első negyeddel, szinte kezdhettem is újra, mert addigra odakerültek az újabb forgácsok, és egyéb selejtes tartozékok.

Nem lazsálhattam egy percet sem, folyamatosan járt a kezem, csak akkor fújhattam ki magam, amikor ebédelni mentünk. Újra leves-főzelék kombo volt, ugyanazzal az ízesítéssel, mint előző nap, csupán a krumpliból lett borsó. Borzasztó volt. Nem laktam jól tőle, de rögtön vissza kellett mennem a gyárba, és folytatni a robotmunkát.

Nagyon nehéz volt úgy takarítani, hogy a börtöntársaim folyamatosan szívattak. Nem csak szóban inzultáltak, hanem megdobáltak fadarabokkal, szándékosan kiöntötték a kenőolajas dobozt, hogy még felmosnom is kelljen, és minden alkalmat megragadtak arra, hogy kifejtsék rólam a véleményüket. Tudtam, hogy arra játszanak, hogy kifakadjak, de az SM rendesen belém nevelte a kussolást, tudtam, mikor kell tartani a számat.

Egyetlen olyan eset volt, amikor nem rajtam múlott, hogy nem dugtam le az egyik torkán a seprűnyelet.

– A kurva anyádat, te hülye buzi! – ordított rám az egyik kékruhás, amikor véletlenül hozzáért a fehér cipőjéhez a seprű. Nem lett koszosabb annál, mint ami amúgy rátapadt volna, de ő ezt nem így gondolta.

Nem a buzizás akasztott ki, azt már megkaptam a zuhanyzóban. Na meg folyton be akarták bizonyítani az újságok, hogy meleg vagyok. De hogy az anyámat szidja valaki… Az én erős, csodálatos anyámat, aki felnevelt úgy, hogy nem is vagyok a vérszerinti gyereke.

Kész voltam kinyírni a tagot, de Sangjin megérezte a feszültséget, és elküldött a terem végébe söprögetni. Percekig nem csináltam mást, csak felkavartam magam körül a port, aztán ahogy lenyugodtam, beláttam, hogy fegyelmeznem kell magam. Ha a többiek megsejtik, hogy ezzel ki lehet hozni a béketűrésből, folyton ezt fogják szajkózni.

Annyira untam már ezeket a játszmákat. Nem voltam még a börtönben egy napja sem, de máris elegem lett a taktikázásból. A JYJ-val nem kellett szerepeket játszanunk, azok lehettünk, akik vagyunk, és már nagyon elszoktam a néma agressziótól.

Senkinek nem könnyű feldolgozni a hírnevet, de nekünk különösen nehéz volt. Koreában hihetetlenül sikeresek voltunk, a japán karrierünk azonban a béka segge alatt mozgott. És kinek a hibája volt mind ez? A menedzsereké, akik rosszul mérték fel az igényeket? A tulajoké, akik fejősteheneknek néztek minket? Esetleg a stylistoké, akik nem a legjobb szereléssel állítottak minket a színpadra? Dehogy is! A mi hibánk volt.

A menedzser úgy üvöltött Yunhóval, hogy teljesen belevörösödött a feje, és hiába szerettem volna segíteni a vezetőnknek, nem tudtam, mit mondhatnék. Napok óta Tokyo egyik hotelében rostokoltunk, és próbáltuk feldolgozni a csekély eladások és mínuszos nézőszám összességét. Nem beszéltük a nyelvet, így még várost nézni sem mehettünk el, nehogy eltévedjünk, és az egész csapat nagyon depressziós hangulatban volt. Junsu és Changmin videojátékoztak, Yoochun angol felirattal nézett animéket, és folyamatosan jegyzetelte a fontos szavakat, Yunho pedig a menedzserrel akarta megértetni, hogy ez az egész egy kész csőd, és jobban tennénk, ha hazamennénk.

– Hyung, éhes vagyok – kiabált ki a nappaliból Changmin, akit annyira lekötött a játék, hogy észre sem vette az üvöltözést. Vagy csak már túlságosan hozzászokott.

– Mindjárt készítek valamit.

Életveszélyes volt megközelíteni a konyhát, így ugyanis el kellett mennem a menedzser mellett, aki úgy hadonászott, mintha testnevelés órára melegítene be. Yunho pedig kemény vonásokkal hajolgatott félperces szünetekkel, és a szókincse leredukálódott a „Nagyon sajnálom, hyungnim.”- ra.

Olyan halkan vettem elő az edényeket, ahogy csak lehetett, aztán kinyitottam a hűtőt, hogy megnézzem, mivel gazdálkodhatok. Hervasztó volt az eredmény, szinte teljesen üres volt a fridzsider, és a menedzser nem volt olyan állapotban, hogy kaját rendeljen nekünk. Így végül kivettem a maradék tejfölt, felcsíkoztam a sonkát, amit a szendvicséhez valahogy senki nem akart megenni, és nekiálltam krumplit pucolni. Szegényes rakott krumpli, amibe még rengeteg dolog kellene, de főtt étel, és legalább én is lefoglalom magam a pepecseléssel.

Éppen a tejfölből próbáltam meg besamelhez hasonló szószt alkotni, amikor a menedzser végre kiviharzott az apartmanból, és megszűnt a kellemetlen háttérzaj. Nem mertem megszólítani Yunhót, mert sejtettem, milyen vihar dúl benne, így csak szüntelenül bámultam, hátha egyszer felém fordul, és észreveszi, hogy törődöm vele. De Yunho nem fordult meg, csak összeszorított ököllel bevágtatott a fürdőszobába, és valószínűleg kisírta magát a vízsugár hangja mögé bújva. Nem értettem, miért nem osztja meg velem a terhét. Idősebb voltam nála, és hiába volt ő a vezető, ott álltam mellette, hogy segítsem. Yunho minden kudarcot a sajátjának könyvelt el, és pontosan ezért volt olyan maximalista. Ha nem úgy nézett ki egy mozdulat, ahogy a fejében élt, képes volt egész éjszaka forogni a tükör előtt. Ha nem úgy énekelt ki egy hangot, ahogy elképzelte, torokvérzésig gyakorolt. Ha nem úgy villogott a mosolya, ahogy a nagykönyvben meg van írva, bármilyen fogászati beavatkozást bevállalt.

Határozottan kopogtam be a fürdőszobába, de azután se nyitottam be, hogy a vízsugár elhallgatott. Ez egyáltalán nem volt jellemző rám, zavar nélkül törtem rá az ajtót a bandatársaimra, hiszen mindnyájan fiúk voltunk, de ez most egy komoly pillanat volt. Azt akartam, ha másból nem is, Yunho legalább ebből értse meg, hogy tiszteletben tartom a magánéletét.

– Igen? – kiabált ki. Biztosra vettem, hogy mielőtt megszólalt, megköszörülte a torkát, de túl jól ismertem a hangját ahhoz, hogy kihalljam belőle a rekedtséget.

– Bemehetek? – kérdeztem.

Az ajtó kinyílt előttem, és Yunho félmeztelenül, nedves hajjal ült a kád szélén. A tükröt bepárásította a gőz, és alig lehetett levegőt kapni az apró helyiségben.

– Mi az, Jaejoongie?

– Csak szólni akartam, hogy rakott krumpli lesz a vacsora – hazudtam, de hirtelen olyan zavarba jöttem, hogy nem tudtam az eredeti elhatározásom szerint cselekedni. Túl zavarba ejtőnek éreztem, hogy abban a vízgőzös lyukban, miközben őt csak egy törülköző takarja, azt mondjam, nyugodtan támaszkodjon rám, hiszen bármit szívesen elviselek vele.

– Jaejoong-féle? – kérdezte mosolyogva. Ez nem azt jelentette, hogy rosszul főzök, hanem azt, hogy a semmiből is képes vagyok valami finomat összeütni.

– Igen. Jó lenne besamelt csinálni hozzá, de a tejet nem merem felhasználni, mert reggel meglincselnek a többiek, hogy nincs mit önteni a kávéba.

– Tudod mit? – lökte el magát Yunho a kád oldalától. – Menjünk, és vásároljunk be egy tisztességes rakott krumplihoz! – Amikor észrevette az arcomon a feszengést, elnevette magát. – Vagy már mindegy?

– Nem, dehogy is. Még nem öntöttem rá, úgyhogy újra rétegezhető. De Yunho… Mégis miből veszünk alapanyagokat? Nem hiszem, hogy a hyungnim adna pénzt.

– Ne aggódj emiatt Jaejoongie! Inkább a szólj a többieknek, hogy anyuci és apuci elmegy vásárolni!

Nem tetszett ez az anyucizás, a többiek is mindig ezzel szívattak, de muszáj volt elfogadnom. Amíg én főztem és mostam rájuk, ez maradtam.

Bekiabáltam a nappaliba, hogy elmegyek, és ráírtam egy cetlire, hogy eltöröm annak a kezét, aki kieszi a dolgokat a tálból, aztán Yoochunhoz is bekopogtam.

– Chunie, elmegyünk Yunhóval vásárolni.

– Hyung, hozol nekem édességet? – kérdezte reménykedve, és olyan aranyosan nézett rám, hogy nem tudtam nemet mondani. A hülye fejemmel megígértem neki, pedig nem is a saját pénzemből gazdálkodtam.

A legközelebbi szupermarket alig volt öt percre, és Tokyóban attól sem kellett tartanunk, hogy felismernének minket. Az a párszáz ember, akik eljöttek a koncertünkre, túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy akár egybe is belebotoljunk egy tizenhárom milliós nagyvárosban.

– Mi kell a besamelbe a tejen kívül? – kérdezte Yunho az édességek között sétálva.

– Attól függ, hogy milyet szeretnél. Több fajta van.

– Finomat – rántotta meg a vállát a vezető, és leemelt egy csokis müzlit a polcról. – Szerinted Changmin mennyire szeretne ezért?

– Nagyon – nevettem fel, és lágyan megérintettem a kezét. – Néha magadra is gondolhatnál.

– Ha rátok gondolok, akkor önmagammal törődök – mosolygott rám kedvesen, és a kocsiba tette a müzlit.

Amíg összeszedte a tejet, vajat, sajtot, lisztet és szerecsendiót, kiforgattam a zsebemet, és összeszámoltam, mennyi yenem maradt. Abból az összegből tudtam venni Yoochunnak egy szelet, alsókategóriás csokit, de biztosra vettem, hogy örülni fog neki. Utáltam, hogy minden pénzünket a menedzser kezelte. Egyedül Yunhónak volt hozzá kódja, és... Sokkolva álltam a színes dobozok előtt, és el sem hittem, hogy Yunho tényleg a cég kasszájára vásárol. Sosem csinált még ilyet. Nem, még ha a benzinkútnál vett is magának egy csomag rágót, annak a számláját is megtartotta, és a következő fizetéskor odaadta a menedzsernek, hogy vonja le az ő részéből.

– Yunho… Ugye te nem a bankkártyáddal akarsz fizetni? – kérdeztem, amikor visszaérkezett. A teste megfeszült, és bár mosolygott, a tekintete keményen villant, amikor rám nézett.

– Megérdemeljük, hogy együnk egy jót.

– És nem lesz ebből baj?

– Miért lenne?

– De, ugye nem akarod levonatni a fizetésedből?

Nem válaszolt. Tehát igen.

Azonnal elkezdtem visszapakolni a kocsi tartalmát a polcokra, de elkapta a csuklóm, és egy erényes mozdulattal elrántott a kocsitól. Meglepetten szorongattam a kezem, és el sem hittem, hogy ilyen durván ért hozzám.

– Ez egy rohadt szar nap volt, oké? Legalább vacsorakor érezzük jól magunkat.

– Akkor sem vehetsz mindent a nyakadba!

– Én vagyok a vezető, nem? Viselkedj úgy, ahogy mondom!

Ezzel csúnyán felhúzott. Én egy nyugodt ember vagyok, akit azért nem olyan könnyű kihozni a béketűrésből, de Yunhónak valahogy mindig sikerült elérnie, hogy szívjam a fogam. Nem is tudom, ki miatt szoktam rá a dohányzásra…

– Ne felejtsd el, hogy idősebb vagyok nálad! – érveltem én is, és rángatni kezdtük a kocsit. Ő a kassza felé akart haladni, én visszafelé. – Elnézem, hogy nem hívsz hyungnak, mert alig két hét van közöttünk, de azt nem tűröm, hogy parancsolgass nekem! Nem engedem, hogy magadat károsítsd meg miattunk.

– Mi vagy te, az anyám? Vagy a csajom? Mióta mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak a saját pénzemmel? Arra költöm, amire akarom, és én most a barátaimra fogom.

Úgy nézhettünk ki, mint egy rossz házaspár, akik képesek összekapni nyilvános helyen egy hülye konzerven. Folyamatosan kiabáltunk egymással, és bár a japánok nem sokat érthettek belőle, azt mindenki láthatta, hogy nem viccet mesélünk.

– Jaejoong, ha nem jössz, esküszöm, hogy itt hagylak, és nem érdekel, hogyan fogsz hazatalálni! – fenyegetett meg. Egyben ezerszer jobb volt, mit én, és ez a tájékozódás.

Mérgesen toltam oda a kasszához a kocsit, és majdnem elütöttem az előttem álló nénit. Csak azért nem dobáltam fel a szalagra a hozzávalókat, mert étellel nem játszom, de, amikor Yunho kivette a csomagból a béna kis csokimat, és kicserélte öt márkásra, majdnem hozzávágtam a tejet.

Egész úton puffogtam, és sokkal előtte haladtam, pedig fogalmam sem volt róla, merre kell menni. Yunho néha utánam szólt, hogy rossz felé indultam, de nem foglalkoztam vele, egy nagyobb kör után korrigáltam, és még otthon se szóltam hozzá. A sajt reszelése kicsit lenyugtatott, és normális besamellel tényleg ezerszer jobb lett a krumpli, de engesztelhetetlen maradtam.

– Hyung, te vagy a legjobb! – kiáltott fel Changmin, amikor Yunho a kezébe nyomta a müzlit, de Yoochun hamar versenyre kelt vele.

– Nem is, mert Jaejoongie hyung a király. Ő mindenkinek hozott csokit, ráadásul karamellásat.

Ezen elveszekedtek egy ideig, de Yunhót egy cseppet sem zavarta, hogy Yoochun mellettem kardoskodik. Chunie amúgy is majdnem mindenben az én pártomat fogta. Ez nem volt újdonság. Ha ő „anyás”, akkor Junsu is az, amíg Changmin lázad ellenem, és inkább az „apjára” hallgat. Egyszer bele fogok bolondulni ebbe a családosdiba – csóváltam meg a fejem, és leguggoltam, hogy figyeljem a krumplik pirulását a koszos üvegen keresztül.

– Jaejoongie, még mindig haragszol rám? – guggolt le mellém Yunho is, de teljesen levegőnek néztem. Csak akkor válaszoltam neki, amikor már ötödszörre kérdezte meg.

– Igen, haragszom. Legszívesebben bedobnálak a vacsora mellé a sütőbe.

– Jaj, de durva vagy! – nevetett fel, majd férfiasan megsimogatta a vállam. – Pedig hoztam neked ajándékot.

Már éppen odaszúrtam volna, hogy „Látom, nagyon felvet a pénz!”, de amikor megláttam az elefántos kulcsdíszt, azonnal belém szorult a szó. Túl aranyos volt ahhoz, hogy ne fogadjam el. Az ormánya felkunkorodott, és hihetetlenül puha anyagból készült, muszáj volt a sajátomnak tudnom.

– Remélem, tudod, hogy ezzel nem vettél meg – motyogtam, hogy a maradék morcosságom se vesszen el, de Yunho elég kedves volt ahhoz, hogy ne figyelmeztessen rá, ezzel már régen elkéstem.

– Tudom, Jaejoongie. Te nem az a fajta vagy, akit csak úgy meg lehetne venni.

Az emlék végére rájöttem, mekkora hülyeség volt felidézni magamban azt az estét. Vagy legalább az agyam lett volna olyan könyörületes, hogy az utolsó mondatot elfelejti. A kiválás estéjén bezzeg nem ezt mondta. Akkor én voltam a „hülye, számító köcsög, aki arcon köpi a barátait, mert még a seggébe is pénzt akar gyömöszölni”. Igen, Yunho tudott ám ütni a szavaival, ha feldühítették.

Dühösen sepregettem, és amikor a vacsoránál kifújtam az orrom, úgy éreztem, még a belső szerveimbe is leülepedett a por. Ha ezt hónapokig csinálom, olyan orrhangom lesz, hogy soha többé nem állhatok színpadra.

– Na, milyen volt az első napod, Jaejoong hyung? – kérdezte Jonghyun.

– Poros.

– És kaptál pénzt?

– Igen, kaptam egy wont. Mire lehet azt beváltani?

– Hát… szerintem egy fél zsömlére. De lehet, hogy csak egy negyedet kapsz. Folyton változik az infláció. A konyhással beszéld le.

Tényleg nem raboltak ki útközben, de sejtettem, hogyha most nem költöm el, azonnal elveszik, amint belépek a zuhanyba. Mert én biztosan nem fogok ilyen koszosan lefeküdni aludni. Jobb, ha veszek egy akárhagyad zsömlét, megeszem a főzelékhez, és nyugodt szívvel hagyom ott a ruhám a zuhanyzó padján.

A konyhásnéni közelről még félelmetesebb volt, mint az első nap, egymaga rendet tarthatott volna a börtönben azzal a mogorva ábrázatával.

– Jó estét kívánok. Zsömlét szeretnék kérni – csúsztattam az érmét a pult túloldalára. A nő továbbra is kifejezéstelen arccal nézett rám, és már azt hittem, az új árfolyammal ennyiért semmit nem kapok, de aztán elővett egy zsömlét, és négy felé tépte.

– Te leszel az új kisegítőm?

– Ha megengedni, akkor igen.

– Jól van.

Végül két negyedet kaptam, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem a helyemre. A végén még fellázadnak ellenem, amiért többet kaptam a kelleténél. Oda kellett figyelnem a megítélésemre. Tisztára, mintha az internetet bújnám… – húztam el a számat, és a fiúk elé tettem a zsömlét.

– Nektek adom – jelentettem ki, mire mind a kettőnek azonnal tátva maradt a szája.

– Ugyan, te dolgoztál meg érte – tolta vissza Jonghyun, de tovább tiltakoztam.

– Srácok, ti vagytok az egyetlenek, akik szóba álltatok velem – magyaráztam, figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy Minki hangját még nem is hallottam. – Szeretném, ha elfogadnátok.

– De… – kereste a szavakat Jonghyun, Minki azonban nem zavartatta magát, elvette a sajátját, és jó kiadósat harapott belőle. Amikor lenyelte, végre hozzám szólt.

– Hogyan hívjunk ezentúl? – kérdezte.

Nem értettem, mit akar ezzel mondani. Hogy érti azt, hogy hogyan hívjanak? Jaejoong a nevem, nem? Első nap bemutatkoztam nekik. Vagy ennyire nem figyelt rám? – záporoztak a kérdések a fejembe, de Jonghyun hamar megmagyarázta a dolgot.

– Itt mindenkinek van egy neve. Ez általában az első héten alakul ki. Ha például sokat rágod a szádat, és ezt észreveszik, akkor te leszel a Szájrágós. Ha folyton fingassz, akkor Babosnak fognak hívni. Ilyen nevek vannak itt. Minki azért kérdezte, hogyan hívjunk, mert ha elég ügyesek vagyunk, és mi erről vagyunk híresek, akkor a Mentornál elintézhetjük, hogy a Szépfiú, Buzi, Köcsög, Primadonna és egyéb megnevezések helyett, amit előszeretettel alkalmaznak rád, valami elfogadhatóbbat vezessünk be.

Először a Hero, vagy a YoungWoong jutott eszembe, de aztán rájöttem, hogy nem akarom, hogy a művésznevemen hívjanak a börtönben. Utána beugrott az Angyal vagy az Elefánt is, mert az egyiket szokták mondani rám, a másikat meg szeretem, de az Elefánttal szét szívatnának, úgyhogy inkább ezt is elvetettem.

– Legyen Lavina.

– Lavina? – kérdezett vissza Jonghyun meglepetten, de végül megrántotta a vállát, és rám hagyta.

Okkal választottam ezt. Az egész börtönbe jutásom olyan volt, mint egy lavina. Valahol elkezdődött egy aprósággal, és idáig fajult. Azt nem tudtam, hogy azon a drogos-verekedős estén, vagy az alkoholos-pofonos estén, de elindult a hópehely és jelen pillanatban is azért küzdöttem, hogy ne temessen el az áramlat.

– Titeket hogy hívnak itt?

– Én JR vagyok, Minki pedig Ren, de te nyugodtan hívj a saját nevünkön. Haverok vagyunk.

Becsaphattak volna, de éreztem, hogy megbízhatok bennük. Fiatalok, és Jonghyunt összeköti velem a showbiznisz. Lehet, hogy nem lett rookie, de gyakornok volt. És ezt az életformát csak az érti, aki egyszer már csinálta. Kölcsönösen tiszteljük egymást érte.

Vacsora közben megmutattam nekik a szomszédjaimat, és megkérdeztem, tudják-e, hogyan hívják őket a többiek. A köhögős „TBC” volt, a bunkeros „Ócskás”, és mind a kettőjükre nagyon illett a megnevezést. Bár kételkedtem benne, hogy maguknak választották-e.

A zuhanyzáskor már meg sem hallottam, amit a tetkóimról beszéltek. Gyorsan végigmostam magam, és bármilyen undorító is volt, visszabújtam a poros ruhámba. Reméltem, hogy idővel újat fogunk kapni, mert ha mindig a piszkosat kell visszavennem, teljesen feleslegesen mosom meg magam.

Félúton jártam a matracomhoz, amikor szándékosan levállalt valaki. Valószínűleg azt várta, hogy megállok, és kérdőre vonom, de ennél sokkal gyakorlottabb voltam. Hülye leszek belesétálni egy ilyen átlátszó csapdába.

– Álljál csak meg, buzigyerek! – kapta el a vállam a nagylegény, és maga felé fordított. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, és úgy, hogy a homloka az államat súrolta, nem keltett túl félelmetes benyomást, a szája azonban elég nagy volt ahhoz, hogy pattoghasson. – Kivaxoljam a plasztikázott képedet?

Ha volt még valami, amivel a plafonra lehetett kergetni az a plasztikai műtétek voltak. Nem egyszer kaptam meg ezt, nem ötször, és nem is százszor, és hiába feleltem készségesen a kérdésekre, úgy csorgatták rá a nyálukat az interjúkészítők, mintha csoki torta lenne. „Biztosan nem csináltattad meg a szemed? Olyan átható tekinteted van.” „Valóban a sajátod a szád? Hihetetlenül csókolnivaló ajkaid vannak.” „Eredeti az orrod? Sokan megirigyelnék.” Egyszerű, ártalmatlannak tűnő kérdések, de mindegyik mögött ugyanaz az ellenszenv, féltékenység, és lenézés bújik meg. Mindegyik azt üzeni, hogy nem vagy más, csak egy szép test, de amúgy még az sem a tiéd, csak a kések okozta esztétikum a bájod. Bocsika, hogy jól nézek ki…

Szó nélkül fordultam meg, és elindultam a placcom felé, de utánam rúgott, és majdnem nagyon csúnyán ráestem a térdemre. Dühösen fordultam felé, és nem értettem, mit képzel magáról ez az alak. Úgy volt, hogy van egy hetem beilleszkedni. Vagy az idolokra más szabály vonatkozik? Miért nem száll le rólam?

– Mi van, cicafiú, visszavágsz? Mégsem levegőből vannak az izmaid?

– Van egy hetem beilleszkedni. – Próbáltam nagyon nyugodtnak tűnni, de a barátaim biztosan levágták volna, hogy majd’ felrobbanok. Sokkal mélyebb volt a hangom a megszokottnál.

– És ki mondta neked, hogy sétagalopp lesz? Itt nem nyalják majd fényesre a híres valagadat.

Feltápászkodtam a félig guggoló állásomból, és nagyon reméltem, hogy nem fog újra kigáncsolni. Ha hozzámér, esküszöm, hogy beleverem a fejét az egyik oszlopba – mérgelődtem magamban, és meggyorsítottam kicsit a lépteimet. Nem érdekelt, ha azt hiszi, hogy félek tőle, csak kerüljek biztonságba, és szálljon le rólam.

Amikor az alak felszívódott, és a zuhanyzóban lekapcsolták a lámpát, a falnak döntöttem a hátam, és halkan dúdolni kezdtem. A hatalmas térben akaratlanul is visszahangzott a hangom, így hamar abbahagytam, nehogy megzavarjam a szomszédjaimat, és inkább a körmömet piszkáltam.

– Hé, Lavina! Folytasd csak! – kiáltott ki Ócskás a kupaca mögül. Úgy tűnt, JR-ék tényleg nagyon ügyesek, ha ilyen hamar elterjesztették a nevem. Vagy Ócskás figyel ilyen jól a környezetére?

Tovább énekeltem, kicsit hangosabban, és még egy visszafogott tapsolást is kaptam a végén. Jó érzés lett volna újra színpadon állni, de jelenleg annak is örültem volna, ha végre eljön a látogatás napja. Találkozni akarok valakivel, aki kevésbé veszélyes, mint az itteniek. Bárki lehet az, még a házsártos szomszédom is, aki folyton átkopog, amiért túl hangosan szól tőlem a zene. Nem tudom, mit várt egy énekes mellett…