3. fejezet: Mások bűne

A következő napomat azonnal az orvosiban kezdtem, de a doki nem tudott túl sokat ígérni. Betapasztotta a sebeimet, és adott krémet, amivel elősegíthetem a gyógyulást, de azt nem akadályozhatta meg, hogy újra megverjenek. Pedig minden felszakadt sérülés csak rontott a helyzetemen.

Az ebédlőben úgy kerültek, mintha leprás lennék, maximum azzal fejezték ki, hogy tudnak a létezésemről, hogy megdobáltak kajamaradékkal, vagy nekem ütköztek, amikor a tálcámmal egyensúlyoztam. Még Jonghyunék is félve ültek le mellém.

– Nem kell barátkoznotok velem, ha bajba kerültök miatta – mondtam nekik, amikor befejeztük az evést.

Legnagyobb meglepetésemre Minki szólalt meg először.

– Ne aggódj, jó ez így! Ha mi nem lennénk, teljesen egyedül maradnál. Nem fognak bántani minket azért, mert veled eszünk.

Jól esett, hogy kitartanak mellettem, és egyre jobban kezdtek hiányozni a csapattársaim. Nem kívántam nekik ezt a helyet, de annyira örültem volna, ha látom őket. Yoochun még egy ilyen szörnyű helyzetben is fel tudna vidítani, és Junsu azonnal meglátná a pozitívumot. Nélkülük olyan elhagyatott vagyok.

– 0825-ös. Ma a konyhán kezdesz – jelentette ki az egyik őr, majd magamra hagyott.

Örültem, hogy nem kell a rabok között lennem. Ébresztés után rögtön megkaptam az ékszereket a csatlósomtól, és nem lehettem biztos benne, hogy a szomszédok nem fordulnak ellenem. Igaz, hogy Ócskás jeget küldött az este, de ez még nem jelentette azt, hogy a szövetségesem. Na, meg itt percek alatt megfordultak az oldalak.

A konyhásnő keményen bánt velem, durván beszélt, és ha elrontottam valamit, akkor a légycsapóval rám suhintott, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a gyárban kaptam volna. Mivel tudtam főzni, nem okozott nehézséget zöldséget pucolni, és az aprítás közben sem vágtam el a kezem, szóval legalább nem hátráltattam. Amikor nem figyelt, még egy kicsit utána is ízesítettem az ételeknek, és ebédkor ehettünk egy kicsivel finomabbat. Persze, a többiek nem tudták, hogy ezt nekem köszönhetik, és nem is voltam abban a helyzetben, hogy dicsekedjek.

A délutáni munkát mindenkinek elengedték, és a rabok nagyja a kultúrteremben énekelt, vagy éppen csak beszélgetett. Először nem akartam menni, mert féltem, hogy megint összevernek, de Jonghyun rábeszélt, hogy csatlakozzak, mert ott mindig történik valami érdekes.

Érdekesnek érdekes is történt, csak nem az én szemszögemből. A tag, akinek eltört a keze továbbra sem tért vissza, egy másik azonban igen. Két hetes pihenőt kapott, amiért kimagaslóan dolgozott, tehát egyetlen egyszer sem láttam még. Ő azonban ismerte az arcom, és nem is akárhonnan.

– Az ott nem egy híresség? A magas feketehajú – intett rám, mire a többiek röviden előadták a jellemzésem, az énekes buzigyerek. – Olvastam róla a neten. Állítólag megverte és megerőszakolta a rajongóját, mert a csaj túlságosan ráakadt.

Mindenki felém fordult, én pedig próbáltam elkerülni a tekintetüket. Több minden is eszembe jutott. Először is az, hogy ezek most vadorzó kutyák, akik mellett okosan, és megfontoltan kell mozognom, mert elég egy kósza pillantás, és a torkomnak ugranak. A másik pedig az, hogy emlékeztetnem kell őket, ez egy olyan hely, ahol sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valaki ártatlan, mint bárhol máshol. Igaz, hogy rabruhában vagyunk, felügyelők vigyáznak ránk, és nem mehetünk sehová, de ez akkor is az igazi dutyi előszobája csak. Nem szabadna bántaniuk feltételezésekért.

Arra számítottam, hogy valamelyik nagyhangú majd odajön, és elkezd keménykedni, hogy ha már nőket tudok bántani, akkor kezdjek ki vele is, de senki nem csinált semmit. Miután kellően megbámultak, egyszerűen visszafordultak az érkezőhöz, és tovább faggatták a nagyvilágban történtekről.

– Ez még csak a vihar előtti csend, Lavina. Én a helyedben vigyáznék – figyelmeztetett Jonghyun, és elemelt egy pakli francia kártyát az asztalról.

Emlékeztem, amikor a viharos estéken ezzel mulattuk az időt a TVXQ dormban.

Senki sem szereti a viharokat, mert félelmetesek. Az ember hirtelen leszáll a fellegek közül, és rájön, hogy milyen kicsi a természet erőivel szemben. Mindnyájan szorongtunk az égdörgéstől és a fényes villámoktól, amik néha megvilágították a falat. Mintha folyamatosan fotóztak volna minket odakintről, és ez talán még idegesítőbb is volt. A vihar miatt az otthonunkat sem éreztük biztonságosnak.

Mivel én voltam a legidősebb, példát kellett mutatnom, és megpróbáltam legalább nem felsikkantani a nagyobb dörgéseknél, de a testem remegését nem tudtam kordában tartani. Feszült voltam, és kész örvényt kavartam a levesbe, miközben a többiek feszültsége mintha vibrált volna a szobában. Minden elektromos dolgot kikapcsoltunk, úgyhogy Changmin és Junsu se tudta elvonni a figyelmét, és az asztal mellett rostokolva várták a vacsorát.

Amikor letettem a levest, és jó étvágyat kívántam, tudtam, hogy senki nem fog jóízűen enni, bármilyen finomra is sikeredett az étel. Halkan falatoztunk, Junsu még a szokásos szürcsölését is minimálisra redukálta, és még a szemkontaktust is kerültük egymással. Senki nem merte felvállalni, hogy mennyire be van rezelve.

Amikor megéreztem Yunho kezét a combomon, majdnem felborítottam a tányéromat. Határozottan szorított, mintha azt üzenné, rá még mindig támaszkodhatok, de semmivel sem különbözött a többiektől, nem akartam, hogy tudja, mennyire félek a villámoktól. Egyszer, gyerekként láttam egy fát, amibe becsapott, és azóta egyszerűen kirázott tőlük a hideg.

– Hyung, unatkozom – nyögött fel Changmin, és nem tudhattuk biztosra, melyikünknek szólt. Lehet, hogy bármelyikünknek, csak találjunk ki valamit.

– Póker? – emelte fel a telefonják Yoochun, amit azonnal kikaptam a kezéből. Persze, az hiányzik, hogy odavonja hozzánk az elektromos ketyeréjével a villámot!

 – Speedezzünk inkább! – ajánlotta a bandavezér, mire teljesen elfehéredett az arcom.

– Jó! – kiáltottak fel a kicsik, és Junsu berohant a szobájába. Mióta drogoznak a bandatársaim?

– Yunho, beszélhetnénk? – köszörültem meg a torkom, és elindultam a fürdőszoba felé. Amint becsukódott mögötte az ajtó, azonnal rákezdtem. – Jung Yunho, mit képzelsz magadról? Hogy ajánlgathatsz nekik ilyeneket?

– Jaejoongie, nem tudom, hogy mi a bajod ezzel. Ez egy egyszerű… – hallgatott el hirtelen, majd végigpásztázta a felháborodott arcomat, és kitört belőle a nevetés. Én nem tartottam olyan viccesnek, hogy ennyire felelőtlen. – Te azt hitted? Azt, hogy…? – törölgette a könnyeit, majd a vállamra tette a kezét. – De hülye vagy! Ez egy kártyajáték.

Azonnal leszegtem a fejem, és legszívesebben ott helyben elástam volna magam. Annyira megalázó volt, hogy ilyesmit feltételeztem róla.

Yunho hátat fordított, de mielőtt még kinyithatta volna az ajtót, megragadtam a kezét.

– Ne mondd el a többieknek, jó? Kinevetnének – kértem könyörögve. Így is eléggé égtem, nem voltam kíváncsi Changmin beszólásaira.

– Nem mondom el – biztosított a vezér, és maga után húzott a nappaliba. A többiek már nekikezdtek a játszmának, éppen Junsu és Changmin csatáztak.

Yoochun hamar elmagyarázta a játékszabályt, és amikor rám került a sor, elég jól szerepeltem. Ez egy vicces játék volt, teljesen beleéltem magam, és néha önmagamról elfeledkezve kiabáltam, hogy SPEED! Junsunak kellett rám szólnia, hogy talán nem kellene egy vihar kellős közepén üvöltöznöm.

Szinte egész éjszaka játszottunk, amíg sorban ki nem dőltek körülöttem a gyerekek. Egyedül Yunho maradt talpon, de elment már a kedve a kártyajátéktól, csak ült a szobában, és az ablakot bámulta. Nem tudtam mit néz a sötétben annyira az elhúzott sötétítőkön, de nem piszkáltam. Csendben figyeltem, ahogy a félhomályban kirajzolódik az alakja, és a fényes villámvakuk néha többet engednek láttatni belőle.

– Kimegyek cigizni – mondta sokára, és az ajkai közé fogott egy fehér rudacskát.

– Ilyen időben? – kérdeztem aggódva, lassan talpra küzdve magam, nehogy a többiek felébredjenek. Szerteszét feküdtek a nappaliban, mintha kiscicák lennének, akik annyira fáradtak, hogy bárhol elalszanak.

– Az erkélyre nem esik be az eső. – A hangja mosolygott, és amikor elment mellettem, végigsimított a karomon. Ezzel persze nem nyugtatott meg, továbbra is ott topogtam a parkettán, azon gondolkodva, utána menjek-e.

Nagyon féltem kitenni a lábam a biztonságot nyújtó falak közül, de őt is féltettem, és ha agyonütötte egy villám, ott akartam lenni mellette. Először csak a fejem dugtam ki a hidegbe, majd szorosabbra vontam magam körül a kabátomat, és kiléptem mellé.

– Adsz egy szálat? – kérdeztem, de a korlátot nem mertem megközelíteni.

– Le kellene szoknod – mondta, de azért felém nyújtotta a dobozt.

– Neked is. – Bevett beszélgetés volt ez, mindig megállapítottuk, hogy mindkettőnknek le kellene tennie a cigit, aztán füstöltünk tovább.

Elég hűvös volt, szitált odakint az eső, de nem esett olyan sűrűn, hogy ne láthattam volna a felhők között cikázó energianyalábokat. Ha az emberek valahogy fel tudnák fogni a villámok erejét, jó sokáig világíthatná Seoult.

Amikor Yunho megölelt, azonnal kisebbnek éreztem magam. Szinte elvesztem a karjaiban, és lehet, hogy csak a hülye Dangerous Love miatt, de úgy éreztem magam, mintha lány lennék. Hevesen vert a szívem, leizzadtam, és zavarban voltam, miközben jól is esett a melegség, és a biztonságot adó szorítása.

– Régen én is féltem a vihartól – súgta a fülembe. Én csak motyogtam magam elé valami tiltakozás félét, és mivel éreztem, hogy nem megy jól a beszéd, inkább a cigim szívtam. Yunho folytatta. – Aztán rájöttem, hogy amilyen veszélyes, olyan gyönyörű is. Persze, mindig az izgatja az embert, aminek nem kellene.

Kicsit szédültem. Lehet, hogy nem kellett volna rágyújtanom, mert éppen csökkentettem az adagom, de persze az is lehetett, hogy csak a zavar és a villámoktól való félelem okozta, de örültem, hogy Yunho olyan erősen fog körül. A drogos félreértéssel már csúnyán leégettem magam, nem akartam ezt még megfejelni azzal, hogy padlót is fogok neki az erkélyen.

Miután mind a ketten elnyomtuk a csikket, az elképzeléseink összeütköztek. Én be akartam menni, és megfordultam, ő még maradni akart, és így teljesen belefordultam az ölelésébe. Megpróbáltam hátrébb menni, de akkor a korlát a hátamnak ütközött, úgyhogy rab maradtam, amíg el nem engedett. Biztos a hülye Dangerous Love miatt, de fura gondolatok jártak a fejemben. Például, hogy milyen lenne, ha megcsókolna. Vajon a szájának keserű, dohány íze lenne, vagy édes, mint a tiltott gyümölcs? Nem igazán voltam ura a tetteimnek, és a körülöttem folyó eseményeket sem fogtam fel, úgyhogy nem voltam biztos benne, hogy Yunho közelebb hajolt-e hozzám, csak azt tudom, hogy forróbban érzékeltem a leheletét az arcomon, és már hunytam volna le a pillámat, amikor hirtelen elszakadt tőlem.

Alig pár másodperccel később hatalmasat dörrent, amitől persze azonnal megugrottam, és beslisszoltam a házba. A szívem olyan hevesen vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból, és remegett minden tagom, de hogy ne legyen annyira kellemetlen, az időjárásra fogtam.

– Jó éjszakát, Jaejoongie – szólt oda Yunho, amikor elment mellettem, aztán hallottam, ahogy magára zárta a Changminnel közös szobájukat. Én a többiek közé feküdtem a nappaliban, és megpróbáltam nem a gondolataimmal törődni. Nem volt túl egyszerű.

Nem szálltam be a kártyapartiba, csak leültem az egyik fotel tetejére, és onnan néztem, ahogy Jonghyun játszik. Minki a lábamnál ült, és elmélyülten gondolkodott, lehet, hogy a barátja esélyeit latolgatta, de azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy fejben máshol jár. Egy ilyen helyen egyedül az emlékek vigasztalhatták az embert.

Amikor Mentor mellém lépett, lesütöttem a szemem, és úgy tettem, mintha nem lenne ott. Ő felsőbbségteljesen nézett végig a termen, mintha az övé lenne az egész hely, majd a parti végeztével felállította az ellenfelet, és elfoglalta a helyét. Láttam Jonghyun hátának az ívéből, hogy megfeszül, de a keze nem remegett, amikor a paklihoz nyúlt. Összekeverte a lapokat, olyan gyorsan, hogy beleszédültem, ha sokáig néztem, és már éppen osztott volna, amikor egy fehér cipő az asztalra került.

– Lavinával játszom – jelentette ki Mentor, és intett, hogy másszak le a helyemről, és álljak ki ellene. Őrültség lett volna visszautasítani.

Igazából, a Speeden kívül nem voltam jó a kártyajátékokban, bár Yoochun révén ismertem a leghíresebbek szabályait. A pókerben nagyon sokat számított, milyen bátor az ember, és mennyire tudja megjátszani magát, úgyhogy ez legalább nem esett nehezemre. Elővehettem a rövidke színészi pályafutásom alatt tanultakat, és olyan kifejezéstelenül bámultam az amúgy jó lapjaimat, hogy a jóisten sem olvasott volna le róla semmit.

Persze összesítésben kikaptam, mert neki mindig jobb lapok jöttek, de nem vert el nagyon, jól gazdálkodtam a játékzsetonokkal, és abban a pár fordulóban, amit valami csoda folytán megnyertem, mindig visszajutottam a kiinduló pontra.

– Nem is rossz. Következőleg igazi pénzzel játszunk – nevetett fel, és amikor túlságosan sablonosan bólintottam, megveregette az arcom. – Ne aggódj! Majd bedobod valamelyik csili-vili gyűrűdet.

Bassszus, ez az ember mindent tud? – szorítottam össze a fogam, és most már sokkal határozottabban bólintottam. A sleppje hamar követte, amikor tovább állt, és Jonghyun csak akkor merte kifújni a bent tartott levegőt, amikor teljesen elhagyták a szobát.

– Bakker, haver, úgy izgultam, mint még soha. Hogyan tudtál ilyen nyugodt maradni egész végig? – kérdezte ámuldozva.

– Nem voltam nyugodt, csak jól színészkedem. Ha debütáltál volna, neked is menne.

– A bíróság előtt is jól színészkedtél, mi, szépfiú? – vetette oda az egyik férfi, aki az este megvert. Azt hiszem, Sunghónak hívták, és kivételesen erőseket ütött.

Nem feleseltem vissza, csak elnéztem a másik irányba, mintha észre sem vettem volna, de ezzel persze hamar felingereltem. Megragadta az állam, és maga felé fordított. Úgy éreztem magam, mintha satuba került volna a fejem, a sérült bőröm sírt az erős szorítás alatt.

– Újabb verést akarsz? – fenyegetetett, mire a tekintetébe fúrtam a sajátomat, és szavak nélkül elküldtem a Pokolba. – Jaj, de csúnyán nézel! Valami gond van?

Nagyot lökött rajtam, amikor elengedett, de erre sem reagáltam, csak összeszedegettem a szétszóródott zsetonokat, és szép toronyba pakoltam az asztal közepén.

Nem tudom, mennyire volt szokványos összeverekedni a kultúrszobában, de nekünk sikerült. Illetve, én nem ütöttem, engem csak ütöttek. Sungho kirúgott a székből, amitől beborultam az asztal mögé, ő meg rám vetette magát, és csépelni kezdett. Alig bírtam védeni magam, mert leszorította a kezem a térdével, és amikor végre leszedték rólam, újra felszakadt a szám.

Az orvos csak a fejét csóválta, miközben én szó szerint vattát köptem, és legszívesebben sírtam volna. Olyan borzasztóan néztem ki, mint még soha, és nagyon féltem tőle, hogy sosem kapom vissza a régi szépségemet. Mit fogok csinálni átrendezett arccal a színpadon? Nem akarok kés alá feküdni, hogy helyrehozzák, amit itt elrontanak.

– 0825-ös, látogatója érkezett – kopogott be az egyik őr. Az orvos erre még gyorsabban dolgozott, és a végére úgy néztem ki, mint aki most borotválkozott életében először, és szétvágta az egész fejét, mindenhol apró kis tapaszok voltak rajtam.

Megpróbáltam kiszedni belőle, hogy ki az ilyen hirtelen, főleg úgy, hogy egy napja ment el Lee Sooman, és még nem is szabadna, hogy meglátogassanak újra, de csak annyit mondott, hogy egy férfi. Nagyon reméltem, hogy nem egy újabb „valld be, amit nem követtél el” beszédet kell meghallgatnom.

Amikor megpillantottam az érkezőt, azonnal hátat akartam fordítani, és egészen a matracomig menekülni, de mégsem tehettem meg vele, hogy otthagyom. Biztosan nem keveset gürizett azért, hogy bejöhessen hozzám. Főleg úgy, hogy a plexifal felém eső részén ült, és bármikor hozzáérhettem, ha úgy akartam.

Az őr az ajtó mellé állt, és elindította a stoppert. Öt percünk volt, hogy beszéljünk az elmúlt négy nap eseményeiről. Furcsa volt belegondolni, hogy még egy hete sem vagyok ott, miközben úgy éreztem, már egy hónapja szenvedek.

– Hyung… Mi történt az arcoddal? – kérdezte döbbenten, de ahelyett, hogy válaszoltam volna, inkább szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogyha elsírom magam, attól megijed, így visszatartottam minden könnyem, és csak a szívemmel sírtam.

Az öt percből kettőt biztosan így töltöttünk, és ha nem szorított volna az idő, biztosan nem eresztem el, de hallani akartam, hogy mi folyik odakint.

– Chunie, te mesélj! Nekem nincs sokat, és amúgy sem számít. Mondd, mi folyik a nagyvilágban?

– Nem tudom, hyung, itt valami nem stimmel. A családod és mi is benyújtottunk egy csomó kérvényt, hogy majd szétszórják a lehetséges látogatási alkalmak között, mert azt mondta a telefonos kisasszony, hogy ez a módi itt, de mindet visszadobták. Junsuval éjszakákat virrasztottunk át, hogy ellenőrizzük, de nem volt bennük hiba. Esküszöm, hogy egy vesszőt se rontottunk el, de visszadobták.

– Mindegy. Próbálkozzatok tovább. Lehet, hogy csak tényleg valami adminisztrációs zavar van.

– Most is csak azért vagyok itt, mert egy kisebb vagyont fizettem az illetékeseknek.

– És mit ír a média?

– Semmi jót. Most főleg attól hangos a sajtó, hogy itt volt Lee Sooman, és állítólag te nekiugrottál. Ki a fasz talál ki ilyet?

– Sajnos, ez tényleg így volt.

Nem hibáztattam Yoochunt, amiért nem hitte el, ha nem velem történt volna, és se hiszem el, hogy tényleg meglátogatott. Azt meg még kevésbé, hogy mit akart elérni ezzel.

– Yoochun, a lényeg, hogy ne csináljatok semmi hülyeséget. Junsu szájára, és ujjaira is tegyél láncot, mert nem akarok balhét. Nem kell most egymásnak ugrani. Inkább azt próbáljátok meg kitalálni, hogyan segíthetitek az ügyvédemet.

Yoochun mindent megígért, amit kértem tőle, aztán szólt pár szót a családomról is, hogy anyukám milyen szomorú, és a nővéreim folyton átjárnak hozzájuk, hogy tartsák bennük a lelket. Hálás voltam, amiért gondoskodnak a bandatársaimról. Tudtam, hogy mind a ketten elfoglaltak a szólómunkájukkal, mert a shownak mennie kell tovább, de azzal is tisztában voltam, hogy milyen érzékeny emberek. Biztosan aggódnak értem.

Yoochun arca is olyan más volt, pedig előfordult már, hogy hónapokig nem láttam, most mégis, mintha egy másik világból jött volna. Sokkal egészségesebbnek és halványabbnak tűnt a bőre, és még a véreres szemeivel is igazán jóképű volt. Abba inkább nem gondoltam bele, hogy én hogyan nézek ki.

– Hyung, nem tudom, hogy jó ötlet-e ezt elmondanom, de… Nem csak az a patkány volt az SM-től, aki érdeklődött rólad.

– Hanem? – szorult össze a gyomrom, és lehet, hogy meg kellett volna fogadnom Yoochun gondolatát, és megakadályozni, hogy tudjak róla.

– Yunho eljött hozzám egyik este. Tudni akarta, hogy igaz-e, amit állítanak rólad.

– Szánalmas, hogy meg kell kérdeznie! – csattantam fel. Annyira meg akartam ütni. Olyan szívesen megráztam volna, hogy felébredjen végre abból az álomból, amibe beleringatta magát. Miért nem lát tovább az orránál? Mit adtak neki, hogy mindent elfelejtett? Hogyan feltételezheti, hogy képes lennék ilyesmire?

– Sajnálom, ha felzaklattalak. Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom.

– Nem baj, jobb hogy elmondtad. Legalább kidugta az egyikük a fejét a barlangból. Ez is valami. Csak kár, hogy ilyennek kellett történnie hozzá.

Annyiszor hívtam őket telefonon, olyan sok üzenetet hagytam, hogy üljünk le, beszélgessünk, tisztázzuk a félreértéseket, vagy csak igyunk együtt, de sosem jeleztek vissza. Mintha meghaltunk volna számukra, pedig az a feszültség, ami a kilépéshez vezetett, nem a tagok között húzódott, hanem a cég és közöttünk. Nem kellett volna magukra venni. Nem kellett volna személyes ügyet csinálni belőle. Talán aznap este, amikor benyújtottuk a hivatalos iratokat, nem kellett volna összeverekedni se.

– Egy perc – dörmögte az őr, mire Yoochun megint magához ölelt. Úgy utáltam elválni tőle. Utána mindig annyira szomorú volt. Hiába nőttünk fel útközben, még mindig úgy kellett bánni vele, mint egy porcelánnal. Túl könnyen tört, és túl nehéz volt utána helyrehozni. Rajtam kívül talán nem is sikerült másnak. Most vajon ki vigasztalja? Junsu? Az anyja? Egy ismeretlen, arctalan szerető a sok közül?

– Vigyázzatok egymásra, jó? – kértem, amikor felálltam a székből, és bólintottam az őrnek, hogy mehetünk.

– Te is, hyung! Valahogy kihozunk – hallottam még a hangját az ajtóban, de már nem volt időm hátrafordulni, hogy rámosolyogjak. Ilyen összetört arccal valószínűleg nem is ment volna.

Útban a szobám felé, azon gondolkodtam, vajon milyen lehetett a hangulat Yoochun és Yunho között. Vajon hogyan folyt le a beszélgetés? A vezér beállított rejtek üzemmódban, aztán behúztak minden függönyt, és leellenőrizték, hogy nincs-e rajta poloska? Vagy kiszedték a fogából a nyomkövetőt? Egyáltalán honnan gondolta, hogy csak úgy beállíthat Yoochunhoz? – csóváltam meg a fejem, és felhúztam a lábaimat. Ha lehunytam a szemem, láttam, ahogy a konyhában ülnek, és a lelkitársam újra tölti a poharát. Reméltem, hogy nem iszik túl sokat. Hosszútávon az ital nem old meg semmit. Mondjuk, az sem meglepő, hogy Yunho nem Junsúhoz ment. Biztosan nem merne a szeme elé kerülni. Junsu hamar megbocsátott azoknak, akik hibát követtek el, mindenben meglátta a pozitívumot, és nyugodt tudott maradni a legforróbb helyzetekben is, kivéve, ha a TVXQ-ról volt szó. Akkor szinte felrobbant. Szegény Changmin keze sem véletlenül volt begipszelve a comeback-nél. Mi legalább csak annyira ütöttük egymást Yunhóval, hogy ne maradjon nagyobb nyoma.

Megpróbáltam felkutatni az agyam szegletéből egy szép emléket, hogy kissé elvonjam a figyelmem a jelenről, de a cipőkoppanások megakadályozták. Sungho tartott felém a bandájával, hangoskodva, mintha attól kevésbé védene a lakóköröm határa.

– Mi van, Lavina, megint meglátogatott a pasid? – kérdezte, és leguggolt az „ajtóm” elé. Ahhoz képest, hogy a ház védelmében se nem látnak, se nem hallanak a lakók, én tökéletes farkasszemet néztem vele.

– Féltékeny vagy? – kérdeztem vissza. Lehet, hogy védve nagyobb volt a pofám, de untam már, hogy kussban legyek. Talán csak a régi sebek fájtak annyira, de dühös lettem, és kerestem a bajt. Mindig is a forrófejűségem okozta a galibát. Végül is, ide is azért kerültem, mert felképzeltem azt az idegesítő libát.

– Gyere ki, és akkor dumáljál vissza! – keménykedett. – Vagy megvárod a zuhanyzást? A csempén jobban szeretsz szenvedni?

Nem számíthatott rá, hogy felpattanok, és kijövök a rejtekemből. Mielőtt még megmozdulhatott volna, felé rúgtam, és addig támadtam, amíg lehetett. A haverjai persze hamar elszeparáltak tőle, és többszörös túlerővel szemben hamar alulmaradtam, de azért be tudtam adni pár ütést. Amikor elkezdtek húzni a zuhanyzó felé, nem értettem, miért megyünk oda. Teljesen mindegy volt, hol ruháznak meg.

Belöktek az egyik kabinba, és lenyomtak a földre. Egy térd a lapockámba mélyedt, ami kínzóan fájdalmas volt, majd éreztem, ahogy valaki megfogja a fenekem. Azonnal kirúgtam, még ha nem is az volt, akit eltaláltam.

– Mit vergődsz? – kérdezte Sungho, és a hajamnál fogva hátrafeszítette a fejem. – A csaj is így rugdosódott, amikor megerőszakoltad? Ti hírességek azt hiszitek, nektek mindent lehet, mert a bőrötök alatt is pénz van, de itt nem vagy senki.

– Nem csináltam semmit – szűrtem a fogaim között, mert rohadtul fájt a fejbőröm. Nem lepődtem volna meg, ha a hajam nagy része a markában marad.

– Felesleges ezzel próbálkoznod. Nem tudtad, hogy itt mindenki ártatlan?

Amikor megéreztem a bőrömön az első kezet, ami úgy nyúlt hozzám, ahogy egy férfinak nem szabadna, azonnal visszajött a karaokebár emléke. Megpróbáltam kiszabadulni, de többen voltak, és minél jobban ellenkeztem, annál erőszakosabbak lettek. Folyamatosan azt mantráztam magamnak, hogy „Ez nem velem történik meg. Ez nem velem történik meg. Ez nem a valóság”, de a fájdalom nagyon is valóságos volt. Túl valóságos. Inkább vertek volna meg újra.

Most nem kellett könyörögnöm egy régi emlékért, magától jött. Talán az agyam egyik védelmi funkciója volt, hogy ne kelljen felfognom, éppen megerőszakolnak.

Az ünnepélyes „agyonverjük egymást” esemény után több részre szakadt a TVXQ. Én elmentem inni Yoochunnal, Junsut a menedzsere távolította el valahová, Changmint kórházba vitték a kezével, Yunho meg nem tudom, mit csinált. Az ivás első fele azzal telt, hogy mindennek elhordtuk a Homint, aztán elkezdtünk sírni, hogy mi azért szeretjük őket, és a végén azt hiszem, nem tudtuk, hol vagyunk. Vagyis, én nem tudtam, hogyan kerültem haza hajlani négykor, és az előző három órában mit csináltam, de az legalább megnyugtatott, hogy Yoochunt is hazarugdosta valaki. Úgy feküdt a kanapén, mint egy leterített medve, szétdobott karokkal, félig leesve a fekhelyéről, és úgy horkolt, mintha fúrnának a testében.

Én rögtön a szobám felé vettem az utat, de valaki feküdt Yoochun ágyában. Egy percre elgondolkodtam azon, hogyan tudott Yoochun annyit inni, hogy kettő legyen belőle, de aztán felkapcsolódott a lámpa, és megértettem a csalást. Yunho ült az ágyon törökülésben, és a szája szélén látszott, hogy eltalálta az öklöm.

– Szóval hazataláltál végre – jegyezte meg rosszállóan, mintha az anyám lenne.

– Miért aggódtál? Máskor majd jobban verj meg, és akkor nem lesz erőm elmászkálni – vágtam vissza, mert igazságtalannak tartottam, ahogy visszatámadt az ütéseimre. Nem szabadott volna kihasználni a küzdősportból szerzett tudását.

– Te tényleg ekkora egy fasz lettél? – csattant fel, és még az ágyat is elhagyta. Hirtelen ott állt közvetlen mellettem, és a szemeiben majdnem olyan félelmetes villámok cikáztak, mint az égen szoktak. – Legalább lenne benned annyi, hogy bocsánatot kérsz. Te ütöttél először.

– Ököllel igen, szavakkal meg te – veszekedtem, és kissé ingatagon, de felé kormányoztam a testem. Az egész Yunho folyton mozogott előttem, a körvonalai táncoltak, és meg sem lepődtem, amikor az ágyra estem. Azon már sokkal jobban, hogy őt is sikeresen magam után rántottam.

Szinte teljesen rám esett, de nem úgy, mint a filmekben, hogy éppen időben kitámasztotta magát a karjával, és utána órákig bámult a szemeimbe. Nem, csak egyszerűen rám esett. A fejünk összekoccant, a testem fájt, ahol a csontjai megnyomtak, és majdnem összepasszírozódtam alatta. Hiába gyúrtam az utóbbi időben még mindig sokkal nagyobb darab volt nálam.

– Részeg szerencsétlen – morogta, és le akart mászni, de utánanyúltam. Így már olyan volt az egész, mint a tévében, én a pólóját szorítottam, ő kérdően próbált valami értelmeset kiolvasni a tekintetemből, én pedig azon agyaltam, hogy vajon hány agysejtemet ittam el. Mert biztosan nem voltam normális, amiért megcsókoltam.

Elég gyors volt, és nem volt benne semmi extra, egyszerű puszi a szájára, és úgy csinálhatott volna, mint aki észre sem vette, de nem így tett. Ehelyett szenvedélyesen viszonozta, annyira, hogy teljesen kimelegedtem tőle. Még soha nem csókolóztam így senkivel. Egyetlen nővel sem, pedig volt egy pár, akit a szünetek között beújítottam.

Beletúrtam a hajába, és egyre jobban idegesített a ruhája. Érezni akartam a bőrét a sajátomon, megkóstolni az ízét, és enyhíteni valahogy a testemben tomboló izgalmon. Nagyobb terpeszbe húztam a lábam, hogy jobban hozzám simulhasson, és el sem akartam ereszteni a száját. Szinte csak egy tizedmásodpercre szakadtunk el, hogy némi levegőhöz jussunk, aztán újra összeforrtunk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A kezei bekúsztak a pólóm alá, és én szégyen nélkül nyögtem fel, de lehet, hogy inkább csendben kellett volna maradnom, mert ez a hang magához térítette. Durván szakadt el tőlem, egy keringő kellős közepén, és amennyire a karjaim engedték, elhúzódott.

– Ne... – kértem, de addigra már elfalazta magát tőlem, és úgy lökte el a kezeimet, mintha mocskosak lennének. Hirtelen úgy nézett rám, mintha a világ legmegvethetőbb lénye lennék. Annyira fájt az a tekintet, mint még semmi. – Yunho… – súgtam a nevét, és beharaptam a számat, hogy ne sírjam el magam.

– Aish! – túrt bele a hajába, ahogy lepattant rólam, és tett pár kört a szobában. Tudtam, hogy már nem fog visszajönni. Nekem kellett cselekednem, ha újra a közelében akartam lenni.

Nagy nehezen elbotorkáltam hozzá, és megkapaszkodtam a vállában. Úgy lógtam rajta, mint egy kisgyerek, és sírva könyörögtem.

– Kérlek… Kérlek… Veled akarok lenni. Javítsunk meg mindent! Javítsuk meg magunk körül a világot!

– Nem, Jaejoong-ah. – A hangja olyan hűvös volt, hogy azonnal kijózanított. Mintha egy idegen lenne. Mintha nem is az lenne, akit ismertem. Amikor ránéztem, még az arca is megváltozott. A szemei kifejezéstelen fekete rögök, a szája vékony, éles pengékből áll, az orra komoly, és tiszteletet parancsoló, az arcvonásai üresek és mesterkéltek.

Visszalökött a matracra, és én úgy aludtam el sírva, ahogy ráestem. Reggel, amikor kinyitottam a szemem, mindenre emlékeztem, ami abban a szobában történt, és nagyon reméltem, hogy a Yunho arcán végbemenő transzformáció csak az alkohol játéka volt.

Alaposan megmosakodtam, kiöblítettem a számat, és felkentem egy kis krémet, hogy ne nézzek ki olyan szörnyen, de a hajam összevissza állt a fejemen, és hiába fésültem, nem akart úgy maradni, ahogy szántam. Végül aztán feladtam, hogy jól nézzek ki, és egyszerűen csak kimentem a konyhába.

Mintha egy kriptába léptem volna. Az asztal egyik felén két vízköpő ült, haragos szörnypofával, a másikon két kifejezéstelen zombi. Az egyik mereven nézett maga elé, a másik a bekötött kezét simogatta, de ez volt az egyetlen mozgás, amit végzett. Csupán a két asztalfőnél volt szék, tehát vagy a tűzvonalba ültem, vagy oldalt választottam.

A szék hangja, ahogy húztam magam után, még nagyon sok átvirrasztott éjszaka kísértett, de végül helyet foglaltam a vízköpők mellett, és megpróbáltam rájönni, kik azok az emberek, akik az asztal túlsó oldalán ülnek. Vajon ki az, aki Yunho bögréjéből iszik, és aki Changmin telefonját nyomkodja.

Emlékeztem, az utolsó kérdésemre, amit Yunhónak tettem fel, ahogy örökre átléptem a küszöböt.

– Ki vagy te, és mit csináltál azzal, akit szerettem?

Legnagyobb meglepetésemre válaszolt, de a fájdalom, ami a hangjából áradt, olyan távolínak, és olyan aprónak tűnt, hogy megsértett vele. Akkor még nem gondoltam bele abba, hogy csak a közönyösség álarca mögé rejtette az érzéseit, és mindent letompított, hogy ne fájjon annyira. Ő pedig abba nem gondol bele, hogy az évek alatt ez a súlyos köpeny teljesen a rabjává teszi, és minden percben fojtogatni kezdi, amikor szabadulni akar.

– És te ki vagy? Te mit csináltál azzal, akit én szerettem?

Akkor nem válaszoltam semmit, mert túlságosan lefoglalt a gőgöm, és a fájdalom, amiért elveszítettem a barátaimat. Évekkel később véresen, megalázva, testben és lélekben is összetörve a zuhanyzó hideg csempéjén nem vágytam másra, csak arra, hogy megválaszolhassam ezt a kérdést. Már tudtam, mit mondanék, ha újra megkérdezné. „Én az vagyok, aki még mindig szeret téged. Ugye, te is viszontszeretsz?"

2. fejezet: Látogatás

A börtönbe kéthetente érkezhetett látogató egy elítélthez, de nem volt megszabva, hogy a hónap melyik napján, úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor az egyik felügyelő elkísért a látogatóba. Nem tudtam, ki jött el, hogy láthasson. Ráadásul ilyen gyorsan. Hiszen alig két napja kerültem be, ezt még a családtagjaim is kibírhatták, hiszen hozzá voltak szokva a turnézáshoz.

Egy pillanatra megfordult körülöttem a világ, amikor megpillantottam azt az embert, aki az utolsó lett volna a listámon. Nem, soha a büdös életben nem került volna fel oda. Mit keres itt? Mit akar tőlem? – ordítottak a kérdések a fejemben, és örültem, hogy volt közöttünk egy plexifal, mert biztosan elvesztettem volna nélküle a fejem. Hogy lehet valaki ekkora patkány? Jött kiélvezni, hogy ilyen helyzetben lát? Ez az ember tényleg ennyire beteg?

– Jaejoongie, sajnálom, hogy így kell újra találkoznunk.

Nem szólaltam meg. Ugyanúgy viselkedtem, mint a tárgyalásokon, hűvös voltam, mint a jég, és kemény, mint az acél, hogy biztosan megakadjak azoknak a torkán, akik egybe akarna felfalni. Jaejongie… A kurva nénikéjét hívja Jaejoongienak! – gondoltam, még ha nem is szokásom mások rokonait szidni. Az egész szövegéből csak annyit értettem, hogy bla-bla-bla, mert valójában nem is állt másból, csak megjátszott sajnálatból, de régóta nem fogtak már rajtam az eszközei. Nem azért gyűlöltem teljes szívemből, mert elszakított a barátaimtól. Nem azért, mert miatta nem léphettünk fel a tévében. Nem. Azért gyűlöltem, amit aznap este csinált velem, amikor először verekedtünk Yunhóval, és ami után valami végleg elromlott közöttünk, és ami végül oda vezetett, hogy önként hajtotta guillotine alá a fejét ahelyett, hogy velünk tartott volna a nehezebb úton.

– Megvizsgáltattam az ügyedet az ügyvédemmel, és lát benne némi visszásságot.

– Az ügyvédjével, aki elvesztette ellenünk a pert? Mit kezdjek vele? – vágtam vissza, és nagyon szívesen rávágtam volna egyet az üvegre. Nem lett volna baja tőle, de élveztem volna az ijedt képét. Seggfej.

– Ez nem egy football match, Jaejoongie. Nem jöttél még rá, hogy milyen szörnyű helyzetben vagy? Azt hittem, mióta utoljára találkoztunk, felnőttél. De úgy tűnik, még mindig az a makacs gyerek vagy, akit a szárnyaim alá vettem, és aki utána csúnyán beleharapott a kezembe.

Pokolian nehéz volt kussban maradni. Annyira szerettem volna üvölteni vele. Annyira szerettem volna áthúzni a mocskos testét azokon az apró lyukakon, amiket azért hagytak a plexiben, hogy terjedjen a hang. Hogy van képe gyereknek nevezni? Mennyit szenvedtem miatta? Hány könnycseppjét töröltem le a bandatársaimnak, amikor hátat fordítottak nekik a saját barátaik ezért az emberért?

– Úgy gondolom, azzal tennéd a legjobbat magadnak, ha beismernéd a hibáidat, és vállalnád érte a felelősséget. Ha beismerő vallomást teszel, és bűnbánatot tanúsítasz, a bíróság talán csökkenti a letöltendő idődet, és még az is elintézhető, hogy rendes börtön helyett itt maradj. A családod már így is eléggé szégyenkezik miattad.

Itt szakadt el a cérna, és komolyan rávetettem magam az üvegre, de persze nem tudtam átütni magam rajta. A felügyelő visszarángatott a folyosóra, és kaptam egy jó erőteljes ütést a gumibottal, hogy lenyugodjak kissé, de alig használt.

Úgy söpörtem, mint még senki. Három óra alatt végeztem az egész gyárral, és külön kértem, hagy mossam fel a pincét is. Le kellett valahogy vezetnem a dühömet. Csak akkor álltam meg, ha már túl sok gondolat volt a fejemben. Miért olyan fontos Lee Soomannak, hogy beismerjem azt, amit nem tettem? Miért fontos annyira neki, hogy valamelyik talpnyalója helyett ő maga jöjjön el? Vagy ez csak médiafogás? Most arról szólnak a hírek, hogy az SM bölcs elnöke lejött az eltévedt báránykájához, és még mindig gondoskodik róla? Nem, ahhoz elég lett volna be és kimennie az ajtón. Nem, ő beült a társalgóba, hogy beszéljen velem.

Tényleg nem értettem, mit akar ezzel. Mit gondolt, hogy majd ártatlanul bűnösnek vallom magam, mert azt tanácsolta?

A többieknek is feltűnt, hogy nem vagyok a toppon, hallottam is pár mondatfoszlányt, ami rólam szólt.

– Mi történt a szépfiúval? Mindjárt eltöri a felmosó nyelét – jegyezte meg az egyik málészájú srác.

– Ma volt a társalgóban. Biztos dobta a csaja.

– Nem buzi?

– Ja, tényleg, mindig elfelejtem. Tudod, a szaga nem olyan, mint egy buzinak.

Nem tudtam, hogy milyen szaga van egy melegnek, ahogy azt sem értettem, hogy miért lenne köze az illatnak a szexuális beállítottsághoz, de nem tudtam túl sokáig koncentrálni rájuk, mert túlságosan lekötöttek a gondolataim. Azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy az SM Ent. küldte volna a nyakamra a csajt, hogy aztán rám húzzanak egy nemi erőszakot. Ennyire még az a patkány sem volna aljas, ráadásul nem tudhatták, hogy felképelem a zaklatómat. De valamiért mégis érdekeltek abban, hogy saját bevallásom szerint is bűnös legyek. Először arra gondoltam, hogy csak végleg be akarnak sározni, vagy befogni a pofám, de nem voltam ennyire fontos valaki. A rajongóink az internetről, a filmekből vagy Junsu esetében a musicalekből ismertek minket, tévéfellépés nélkül a fiatalok azt sem tudták, hogy kik vagyunk, tehát nem jelentettünk potenciális veszélyt az SM-re nézve.

Nagyon foglalkoztatott ez a dolog, annyira, hogy belesétáltam az egyik rabtársamba, ráadásul a hangoskodó asztaltól.

– Mi van, téged vakká tette a szopás, buzifiú?

Hallottam egyszer valamilyen gúnyolódó mondatot, amiben a szopást a halláskárosodással kötötték össze, de nem emlékeztem már rá tisztán, és elég gyengéden is tartottam ahhoz, hogy megjegyezzem.

– Bocsi – próbáltam meg kikerülni, de akkorát lökött rajtam, hogy seggre ültem, és felborítottam a felmosó vödröt. Szuper. Most moshatok fel újra – mérgelődtem, és felkaptam a felmosórongyot, hogy a lehető legtöbb vizet azonnal visszacsavarjam a vödörbe.

Ha nem hajoltam volna le azért, hogy felemeljem zsámolyt, ami alá befolyt a víz, egyenesen arcba talál volna a támadó ököl, így viszont az oszlopba érkezett, és egy jó bazi nagy lyukat szakított a viseletes kitöltésbe.

A férfi menten összeroskadt a fájdalomtól, és nyöszörögve az öklét szorongatta. Szinte azonnal orvosért rohantam, mielőtt még ránk talált volna egy őr, és rám fogja a dolgot. A fehérköpenyes rögzítette a fájó részt, de nagy volt a valószínűsége, hogy eltört az alak keze, és külső segítséget kell hívni hozzá. Amikor az egyik őr odalépett, és megkérdezte, hogy mi történt, egy pillanatra összenéztünk a sérülttel, majd én szólaltam meg előbb.

– Kicsit összebalhéztunk.

– És ki ütött előbb? – kérdezte az őr, lazán megpörgetve a botját.

– Én – hazudtam. A kötekedő elkerekedett szemmel bámult rám, láthatóan nem hitte el, hogy kiálltam mellette. Muszáj volt. Megsérült, és ha nem is gipszelik a kezét, nagyon kellett vigyáznia magára. Nem most kellene megszívatni, de biztosra vettem, hogy a bennfentes rendfenntartót ez nem érdekli. Neki példát kell statuálnia.

– Gyere velem, szépfiú.

Arra számítottam, hogy rám üt párat a botjával, és mindennek elhord közben, de arra nem gondoltam, hogy annyira megruház, hogy alig bírjak felkelni a földről. Mindenem sajgott, és hiába védtem az arcom, az arccsontom fájt, és biztosan kivörösödött a bőröm.

A büntetésnek itt azonban még nem volt vége, újra fel kellett nyalnom a padlót, de olyan alaposan, hogy az őr lássa benne az arcát, majd kaptam felszerelést, és be kellett tapasztanom a lyukat. Na meg, ha már ennyire belejöttem, akkor minden más falhibát is.

Éppen az egyik oszlopból rángattam ki az elhasználódott tömítést, amikor beleütközött az ujjam egy dobozkába. Gyorsan körbenéztem, hátha figyel valaki, de rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott ott, és nyugodtan kutakodhattam. A faládika nem volt nagyobb a tenyeremnél, és apró csekkek voltak összetekerve benne. Volt ott vagy tizenkettő, olyan apróra hajtva, mint a kisujjam körömágya.

Ki akartam deríteni, hogy érnek-e ezek valamit, és figyelmen kívül hagytam a kisfőnököm parancsát, hogyha találok valamit, azt azonnal neki adjam. Én találtam, és én akartam kideríteni, hogy hasznos-e. Utána is ráértem odaadni neki.

A dobozkát a zsebembe dugtam egy koszos rongyba, és hagytam, hogy az anyag széle kilógjon a zsebemből. Így senki nem fogott gyanút, és feltűnés nélkül a hálókörömbe csempészhettem. A téglafalban kilazult pár illeszték, így az egyik téglából letörtem egy kicsit, és a falba rejtettem a kincsem. Több téglát is megtörtem, és meglazítottam, hogy nehezebb legyen, ha a szabályokkal ellentétben mégis betörtének hozzám.

Ebédkor az egyik csekkel a markomban odasétáltam ahhoz az őrhöz, aki a legszimpatikusabb volt, és minden kereskedelmi érzékemmel alkudozni kezdtem.

– Vizsgáltassa meg, mennyit ér ez, és ha érdekli, megmutathatom, hol találtam!

– Nem foglalkozom ilyen hülyeségekkel – mondta, de azért eltette a fecnit.

– Maga tudja – rántottam meg a vállam, és visszamentem az asztalomhoz.

A többiek persze felfigyeltek rá, hogy sumákoltam valamit, de azt is látták, hogy meg vagyok verve. A gyárban aztán meg is kaptam szivatásokat.

– Mi van, szépfiú, arckrémért könyörögtél a kantinban? Biztos nincs hozzászokva a híres kis bőröd, hogy elagyabugyálják.

Nem akartam elmagyarázni neki, hogy nem a bőröm a híresség, hanem én, mert túlságosan okostojásnak tűnnék, így inkább csak vágtam egy grimaszt, és tovább pakoltam a sittes vödröket.

Feljajdultam, amikor valaki elkapta a sérült karomat, és elrángatott a sarokba. Az a férfi volt az, akinek a csekket adtam. Nagyon gyorsan utána járhatott a dolognak. Arra számítottam, hogy minimum egy napom lesz kitalálni, hogy mit kérjek cserébe.

– Hol találtad ezt, kölyök? – kérdezte, és remegett a keze. Vagy valami nagyon rosszat fedeztem fel, vagy valami piszkosul értékeset.

– Mennyit ér? – kérdeztem vissza, és addig nem tágítottam, amíg nem válaszolt.

– Százezer wont.

– Kizárt dolog. Akkor nem kellene ennyire magának.

– Jó, akkor egy milliót.

Ezt egy ideig még eljátszottuk, amíg a végösszeg huszonöt millió nem lett. Ez azt jelentette, hogy minimum háromszáz milliót érő értékpapíron csücsültem – illetve aludtam alatta. Ennyi pénzzel már bőven lehetett mit kezdeni. Még ha csak az egy százalékát is sajtolhattam volna ki az őrből, akkor is nagy előnybe kerülök a többiekkel szemben. Hiszen itt is csak a pénz beszélt.

– Még kettő másikat találtam. Holnap reggel odaadom magának, és megmutatom a helyet, ahol volt, ha cserébe reggelig hoz nekem ötmillió értékben ékszereket. A huszonötből az simán kijön. Csak a Chrome Hearts márkából vásároljon, és legyen benne arany és ezüst is.

– Minek ide neked ékszer? Itt nem fogsz fellépni.

– Narcisztikus alkat vagyok – feleltem, és mélyen a szemébe néztem. – Gangnamben van egy boltjuk, és meg se próbáljon átverni, mert fejből tudom az árlistát. Ha kell magának a másik két csekk, hozzon nekem ékszereket. Bőven megéri hetvenöt millióból ötöt rám áldoznia.

Megfogtam az alakot. Az ékszerek hirtelen jutottak az eszembe, de ennél jobb ötletem nem is lehetett volna. A börtönben mindent pénzzel fizettünk, de az infláció a fejesektől függött. Nekik pár érme semmi nem volt ahhoz képest, amit valószínűleg az államtól kapnak azért, hogy üzemeltessék a helyet, arról nem is beszélve, hogy átnézték a csomagokat. Olyan volt ez, mint a vám. Néha le-leesett egy-kettő árú a szalagról, és éppen a felügyelők táskájába. Ebben biztos voltam. Aki annyi időt lehúzott az SM-nél, mint én, semmin nem lepődött meg.

Vacsora előtt engedélyt kaptam rá, hogy telefonáljak az ügyvédemnek, és elmeséltem neki, hogy ki és miért látogatott meg aznap reggel.

– Utána fogok járni a dolognak – biztosított.

– Legyen óvatos. Olyanok ott, mint a gengszterek, vagy a mérges kígyók. Okosabbnak kell lennie náluk.

Reméltem, hogy ki tud deríteni valamit. Én bentről nem tudtam nyomozni, csak agyalhattam és agyalhattam, hátha kitalálok valamit, és rájövök, minek a közepébe csöppentem.

A vacsora krumpli főzelék volt csirkecombbal, de több volt a csont, mint a hús, és krumpliból is összesen hármat, ha találtam a híg lében. Mégsem ez volt a legrosszabb, hanem a kantinra telepedő légkör. Valami készült. Ott úszott a levegőben a fenyegetettség, és az őrök is megérezték, mert indulatosak és türelmetlenek voltak, amikor sorban álltunk.

– JR, te tudod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem Jonghyunt. Próbálta mosoly mögé rejteni az idegességét, de nem tudott átvágni. Ennyire még nem színészkedett jól.

– Legutóbb akkor volt ilyen hangulat, amikor véresre vertek valakit az udvaron. Ma elvittek valakit a korházba, gondolom, ezért ilyen nyugtalan mindenki.

Hát, nagyon reméltem, hogy nem akarják leverni rajtam a dolgot. Azért vállaltam magamra a felelősséget a zsaru előtt, mert nem akartam, hogy terrorizáljon egy sérültet, de abba bele sem gondoltam, hogy a haverjai bosszút akarnak majd állni miatta. A rohadt életbe! – nyögtem fel, és félretoltam az ételt. Egy falatot se tudtam enni ezek után. Ettől a felismeréstől összeszorult a gyomrom, és mindenki tekintetét a hátamban éreztem.

Majdnem olyan volt ez, mint a sasaengek okozta félelem.

Amikor beköltöztünk a dormba, jártak lányok az épület elé, de miután kezet fogtunk velük, és elköszöntünk, haza mentek. Aztán egyre híresebbek lettünk, ők meg egyre erőszakosabbak, és szinte már menekültünk Japánba. Amikor a menedzserünk bejelentette, hogy megyünk a felkelő nap országába, mindnyájan örültünk, mert bár a nyelvi nehézségek továbbra is bosszantóak maradtak, legalább nem kellett attól tartanunk, hogy meglincselnek minket a busz és az ajtó között.

Aztán valami ott se úgy jött ki, mint kellett volna. Lenyomtunk egy három órás koncertet, a fanok imádtak minket, mi imádtuk őket, és feltöltekezve, boldog mosollyal az arcunkon pattantunk be a kisbuszba. Yoochun mellett ültem, és Chunie elaludt a vállamon, úgyhogy az út végére már nagyon sajgottak a tagjaim a feszes testtartástól, de nem akartam, hogy felriadjon. Nincs is annál rosszabb, amikor a lebukó fejedre ébredsz fel egy szűk ülésben.

– A francba! – nyögött fel Yunho, és csak akkor értettem meg, hogy mi hozta ki a béketűrésből, amikor megláttam a japán bázisunk előtti csoportosulást.

Fanok álltak sorba kis táblákkal és rengeteg ajándékkal, ami nagyon kedves volt tőlük, de biztos voltam benne, hogy nem tudjuk hová tenni. A korábbi jókedv abban a pillanatban felszívódott, hogy kinyílt az ajtó, és beszűrődtek a biztonságos utastérbe a kiabálások. Én a félkómás Yoochunt szorongatva indultam neki az ajtónak, de félúton valaki kinyúlt a tömegből, és odarántott magához. Eleresztettem Yoochunt, és megpróbáltam lefejteni magamról a kezeket, de az egyikük annyira belém kapaszkodott, hogy konkrétan húztam magam után.

Amikor megfordultam, egy magas, vékony férfit pillantottam meg, akinek valamilyen fehér virág volt korábban a kezében, talán liliom. Nem szerettem ezt a virágot, mert mindig a temetések jutottak eszembe róla, de lehajoltam, hogy elvegyem, hátha csak ezt akarta odaadni. Elég ritka volt, hogy férfi rajongónk is van, általában fiatal lányok szerettek minket, és én személy szerint mindig örültem a srácoknak, mert ők tényleg a munkánkat nézték, vagy mondjuk példaképeknek tekintettek, nem csak helyesnek, meg szexinek. Éppen azért lepett meg, amit a férfi mondott.

– Jejung-kun, gyere hozzám!

Azonnal eleresztettem a virágot, de addigra már megragadta a karom, és oda akart húzni magához, amitől persze megvadultak a lányok, és taszigálni kezdték egymást. Az egész embertömeg olyanná vált, mint egy nagyon elrontott pizzatészta, nyúlt, ragadt, és egyre csak duzzadt is duzzadt. Én meg valahogy bekerültem a közepébe, és a férfi egyre erősebben markolta a karom. Aztán valahogy teljesen rám csavarodott, mintha valami ijesztő polip lenne, és átfogta a derekam, miközben éreztem a leheletét a nyakamon. Sírni volt kedvem, annyira undorodtam az érintésétől. Pedig sosem volt ezzel problémám. A bandatagok is sokszor hozzám értek, és én is szerettem tapogatózni, de akkor mindenre vágytam, csak arra nem, hogy egy férfi lihegjen begerjedve a nyakamba, miközben az ujjai már a combomnál matattak.

Mély levegőt vettem, mielőtt még elájulok, és megpróbáltam megrázni magam, de csak még jobban a karjainak fogságába estem.

– Hagyj már békén! – kértem, de ez csak olaj volt a tűzre, és még zavarba ejtő dolgokat mondott.

– Édesem, olyan régóta várom, hogy könyörögj nekem! Könyörögj még! Kérd, hogy tegyél magaddá, sempai!

– Ez undorító! – nyögtem fel, és elkezdtem feszegetni az ujjait a csípőmről, amikor hirtelen megragadta az ágyékomat. Felszisszentettem, és kezdtem pánikba esti, amikor hirtelen feltűnt egy ismerős kéz.

Szerettem a kézfejeket, a lányokon is mindig azt néztem meg először, úgyhogy azonnal megismertem Yunho sötétebb bőrét, a manikűrözött körmeit, és az ezüstgyűrűt, amit a mutatóujján viselt. Belekapaszkodtam, és reméltem, hogy megismeri a kezem melegét, vagy ha azt nem is, mert lehet, hogy jeges a félelemtől, akkor a tapintását vagy a formáját, vagy akármit, ami segíthet.

Sokáig kapaszkodtam belé, mintha valami kötél lenne, és megpróbáltam kizárni a tudatomból, hogy egy idegen, és ráadásul férfi tapogat ott, ahol maximum magamat szoktam. Yunho végül átvágta magát a tömegen, és miután nem sikerült az erős hangjával jobb belátásra bírnia a zaklatómat, kirúgott felé. Yunhónak nem csak táncolni tudott jól a szép, izmos lába, hanem küzdő sportolni is, és pont jó helyen találta el a férfi térdét. Féltem attól, hogy baj lesz abból, hogy megtámadt egy rajongót, de aztán amilyen gyorsan jött, velem együtt távozott is.

Én egész testemben remegtem az előszobában, Yoochun és Junsu pedig gondoskodott az ajtó zárhatóságáról. Konkrétan elő tolták a cipős szekrényt, ha a zár nem lenne elég arra, hogy távol tartsa tőlünk a rajongókat.

Yunho nem eresztett el, de nem mertem előtte sírni, csak erősen a vállához nyomtam a homlokom, mintha ki akarnám ezzel a durva mozdulattal fúrni onnan az emlékeket. Még soha életemben nem undorodtam úgy semmitől, mint akkor.

– Nyugi, minden rendben lesz. Szerencsére nem sérültél meg – mondta, és a szokásos, bíztató hátsimogatás helyett csak erősen szorította a karom. Valószínűleg félt attól, hogy összetörök, ha bizalmaskodva nyúl hozzám. Igaza volt. Pár évvel később, amikor meg akartak erőszakolni a karaokebárban, és ő nem segített rajtam, tényleg összetörtem kissé.

Lehet, hogy a sok tapasztalat miatt, de éreztem a zuhanyzóba menet, hogy valami rossz fog történni. Hallottam ugyanis, hogy egyre több láb kopog mögöttem, és éppen hogy csak beléptem a csempézett részre, máris valaki nekilökött a falnak. Az első ütés elől még ki tudtam fordulni, a következőt bekaptam az oldalamra, és mivel aznap már ellátta a bajom a gumibot, hamar a földön találtam magam. Megrugdostak kicsit, amíg már rózsaszín nem lett a víz körülöttem, és amikor térdelő helyzetbe húztak, akkor éreztem csak, hogy lehorzsolódott a bőr a lábamról. A víz marta a sebet, és az sem tett jót neki, hogy a súlyom rá nehezedett, de ha meginogtam, arcon csaptak, és ezt még sem engedhettem meg magamnak.

Mentor guggolt le elém, és megpaskolta a fájó arcom, hogy aztán a szemem közé köpjön. Ellenállhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy letöröljem onnan, de nem mertem megmozdulni.

– Hálátlan, ostoba kölyök vagy – csóválta meg a fejét. – Miért nem fogadod meg az idősebbek tanácsát?

– Nem csináltam semmit – morogtam, de úgy szájba vágott, hogy utána véreset köptem. Nem szabadott többé megszólalnom.

– Nem szeretjük a zsaruk kedvence típusokat. Nem kellett volna öncélúan üzletelned.

A rohadt életbe! – mérgelődtem. Honnan tudták meg? Senki nem volt a közelben, nem hallgatták, hogy miről beszéltem a zsaruval, de lehet, hogy nem is számítottak nekik a részletek. Az volt a lényeg, hogy nem tartottam be egy szabályt, és ezzel eljátszottam az esélyemet. Mostantól hivatalossá vált, hogy nem fognak szeretni, és nem volt senki, aki megvédhetett volna. Most nem számíthattam arra, hogy Yunho keze előkerül valahonnan, és kiránt a bajból.

– Azt csináltok vele, amit akartok – lökte álló helyzetbe magát Mentor, és a nadrágjába törölte a kezét. – De egyet ne felejtsetek el! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.

A kurva életbe! – nyögtem fel, amikor hátra fogták a karom, és az első ököl az arcomba csapódott.  Ezt még több követte, és mire megunták, már zúgott a fejem, szédültem, és nem éreztem a bal arcfelem. A többség jobb kezes volt.

Rengeteg vér jött le rólam, és talán még soha életemben nem vertek meg így. A tükörbe nem mertem nézni, mert féltem, hogy padlót fogok a látványtól, és az út a hálókörömig háromszor olyan hosszúnak tűnt. Ráadásul folyamatosan attól rettegtem, hogy valaki kiugrik valamelyik oszlop mögül, és újra nekem esik. Amikor leültem a matracomra, úgy éreztem, a világ összes súlya az én vállamat nyomja.

Egyik oldalamon se volt jó feküdni, a számba pedig újra és újra felszakadt a seb, úgyhogy kétpercenként kellett felülnöm, hogy jobb híján a ruhámmal áttöröljem a számat. Hányingerem volt, és forgott az egész világ, arról nem is beszélve, hogy fogalmam se volt róla, hogy másnap rendel-e a doki. Na meg, ha rendelne, akkor se biztos, hogy segítene az arcomon. Börtönben voltam, nem a cégnél, ahol mindenki azért gürizett, hogy én jól nézzek ki.

Amikor valami elgurult előttem, először nem akartam kinyúlni érte, de aztán Ócskás pisszegni kezdett, és mivel TBC mélyen aludt, csak nekem jelezhetett. Egy konzervdobozt kaptam, amiből valami lé folyt ki, és amikor óvatosan felnyitottam, jégkockák kandikáltak ki a furcsa folyadékból. Kihalásztam párat, és az arcomhoz nyomtam, de kételkedtem benne, hogy ez sokat segítene. Legalább három zacskónyi fagyasztott akármivel is biztosan felduzzadna, és ez csak a legkisebb gond volt. Abban is biztos voltam, hogy felszakadt valahol a bőr, és mindennél jobban rettegtem attól, hogy megmarad a nyoma.

– Köszönöm – mondtam a félhomályba, bár nem voltam biztos benne, hogy meghallotta. A hangom reszelős és erőtlen volt.

És a rémálomnak ez még csak az előszobája volt.

Felhívás!

Kedves Olvasóim!

Ahogy már észrevehettétek, gondosan ügyelek arra, hogy a blogon beékelt képek passzoljanak a történethez, de néha igen problémás egy-egy párost szerepeltetni (Junho&Sehun, Jin&Jihon, stb.), ugyanis az idolok még nem találkoztak egymással, és így néha az egyik, néha a másik mellett kell döntenem.
Úgyhogy, a segítségeteket kérném, ha esetleg van köztetek olyan, aki ért a képszerkesztéshez, és jó is benne, na meg van kedve hozzá, szívesen várom a photoshopos képeket, mindegyik történetemhez. A nyertes képét természetesen felhasználom (ha nagyon megihlet, be is építem a történetbe, vagy írok hozzá egy novellát), megjelölve, hogy kitől kaptam.

Tehát, akinek van kedve, küldjön nyugodtan alkotásokat a esutafanfiction@gmail.com e-mail címre. A tárgymezőbe annyit írjon, hogy melyik történetemhez készült.

Sztorijaim:

Inkognitó
A világtalanok 1: Iskolai rémek
Truthmates
Lavina

1. fejezet: A munka édes gyümölcse

Nagyon ritkán szoktam álmodni. Általában olyan fáradt vagyok, hogy egyszerűen bedőlök az ágyba, és ugyanabból a testhelyzetből állok fel reggel, amikor csörög az óra. Ez kellemetlen, hiszen az agyam nem pihen eleget, viszont nagyon praktikus, mert szinte azonnal kikelek, amint hivatalosan elkezdődik a nap.

A börtönben egy eget rengető csengetéssel kezdődik minden reggel, ami még a holtat is felébreszti. A szomszédjaim rosszul fogadták az ébresztést, a kuckós majdnem magára borította a házát, a köhögős pedig még az ebédlőben is aludt. Nagyon idős férfi volt, apró szemekkel, és barnás, megnyúlt bőrrel, de ártalmatlannak tűnt. A bunkerlakó viszont űzött tekintettel figyelt mindent, mintha folyton veszélyt látna, hatalmas, fekete szemei gyorsan cikáztak át az arcokon. Éjfekete haja a homlokába lógott, és bárhogy is csinálja, csak a szája felett és alatt nőtt bajsza, de az egyenletes szőrhosszúsággal.

A reggeli nagyon csekélyre sikeredett, egy szelet kenyér, egy maximum három centi átmérőjű sajtdarabka, és egy pohár víz. A kenyér száraz volt, igényelte a bő folyadékot, de be kellett osztanom a vizem. Nem állhattam fel, és mehettem oda a kancsóért, mert azt csak azok engedhették meg maguknak, akik hoztak magukkal aprót.

Jonghyun a szemét dörzsölve rágta a kemény héjat, Minki azonban ébernek tűnt, de egyáltalán nem beszélt. Pár asztallal odébb ült egy hangosabb társaság, akik nagyon idegesítőek volta, de az őrök nem szóltak rájuk. A felügyelők a fal mellett álltak, mintha szobrok lennének, és amint megszólalt a csengő, a nagyrészük azonnal felszívódott.

– 0825-ös, velem jössz! – állt meg mellettem egy alacsony, kékruhás rendőr, és a gumibotra tette a kezét figyelmeztetésül. Nem terveztem ellent mondani, gyorsan visszavittem a tányéromat a mogorva tekintetű konyhás nénihez, és követtem a köpcös alakot.

Először a pincébe mentünk, ahol be kellett írnom a nevemet egy hatalmas könyvbe, amin a munkavállalók nevei szerepeltek, majd átmentünk az orvosiba, hogy elkészítsék a kórlapomat. A doki haja a feje búbján egyre ritkább lett, és a szemüvege is csálén lógott, de legalább nem beszélt olyan lekezelően velem, mint az őrök.

– Gyógyszerallergiája van?

– Nincs.

– Valamilyen betegség, ami akadályozhatja a munkavégzésben?

– 2005-ben megsérült a térdem, és operálni kellett. Azóta nem történt nagyobb probléma vele. Ha terhelem, mondjuk, túrázok, vagy táncolok, nem fáj kiemelkedően, de ha megsérülök, nehezen gyógyul.

– Megírom az ügyvédének, hogy juttassa el hozzám az orvosi papírjait. Most pedig elvégzünk pár rutinvizsgálatot. 

Megnézték a szemem, a vérnyomásom, a súlyom és a magasságom, aztán jöttek a reflexvizsgálatok, és pár gyakorlat, hogy kiderüljön, jól működik-e a mozgáskoordinációm. Az orvos mindent rendben talált, és határozottan lepecsételte a kiskönyvem, tehát hivatalosan is dolgozhattam.

– Mihez ért az éneklésen kívül? – kérdezte lenézően az őr, mintha azt mondta volna, hogy hivatásosan lógatom a lábam. Megnéztem volna, milyen fejet vág egy három órás koncert után.

– Jó a kézügyességem, és feltalálom magam a konyhában.

– Rendben. A gyárba osztom be mára, de szólók a konyhán is, hogy lenne egy jelentkező kisegítőnek. Remélem, nem törik le a körme, ha krumplit kell pucolnia.

Nem mondtam semmit. Jobban tettem, ha nem nyitom ki a számat. Akkor ugyanis kimondhatok valami olyat, amit gondolok. Például, hogy kapja be, nem vagyok csaj. De a Mentor figyelmeztetett, hogy húzzam meg magam. Összebalhézni a zsernyákokkal az első teljes napomon, nem jó ötlet.

A gyár az udvar végén terült el, a maga hatalmas, rozsdás és borzasztóan meleg testével. Odabent talán még a föld feletti aluljárónál is rosszabb állapotok uralkodtak, az oszlopokat csak a lélek tartotta, az ablak olyan mocskos volt, hogy szinte nem is számított, süt-e odakint a nap, vagy sem, és olyan por szállt a levegőben, hogy szegény Yoochun biztosan önként lépne a sírba, ha ide osztanák. Ahogy eszembe jutott a legjobb barátom, azonnal összeszorult a szívem, és alig vártam, hogy meglátogasson. Az ügyvédem azt mondta, minden héten bejöhet valaki, és átellenőrzéssel, de beküldhetnek pár személyes holmit is.

– Sangjin, hoztam neked egy új fiút – hívott oda egy magas, békaszájú srácot az őr. Ugyanolyan szerelésben volt, mint én, csak az emelte ki a többi elítélt közül, hogy fehér bányászsisakot hordott.

– Sangjin vagyok, de te csak főnöknek hívsz. Én felügyelem itt a terepet. Ha találsz valamit, legyen az bármi, nekem adod oda, és nem pofázol senkivel. Ha jól végzed a munkád, jóban leszünk. Ha linkóci vagy, többé nem leszel az.

Alig vártam a munkát. Ideje megmutatni itt mindenkinek, hogy nem vagyok papírfiú. Nem véletlenül gyúrtam annyit, és bár ez jelenleg nem látszik rajtam túlzottan, nem török ketté, ha fel kell emelni egy ládát. Rengetegszer segítettünk pakolni a staffosoknak, hogy hamarabb útnak indulhassunk.   

Miután az őr lelépett, Sangjin odakísért a munkaasztalhoz, és különböző feladatokat sózott rám. Olyan volt az egész, mint egy vizsga. Először egy szétesett játékot kellett összeszerelnem, ami olyan nyolcvan százalékban sikerült is, majd faragtam egy madárra hasonlító akármit, de legtökéletesebben az elektronikai vonalon teljesítettem. Röhögve kötöttem össze az áramköröket, és a rádió már működött is. Tudtam, hogy nem fog megártani, hogy saját stúdióm van. Ha elromlik valami, előbb vagy utóbb megszerelem, mert hajt a vágy, hogy dalokat szerezzek. Kilenc év alatt ragadt rám valami ezen a téren.

Éppen ezért döbbentett meg annyira, amikor Sangjin a kezembe nyomott egy seprűt.

– Takarítsak? – kérdeztem értetlenül, mire a felügyelőm teljesen az arcomba mászott. Nem mondott egy szót sem, de így is elég félelmetes volt. – Oké – motyogtam maga elé, és felvettem az asztal mellől a lapátot.

Nem volt egy túl izgalmas meló egész nap sepregetni a koszt, ami folyamatosan újratermelődött, és mire végeztem az első negyeddel, szinte kezdhettem is újra, mert addigra odakerültek az újabb forgácsok, és egyéb selejtes tartozékok.

Nem lazsálhattam egy percet sem, folyamatosan járt a kezem, csak akkor fújhattam ki magam, amikor ebédelni mentünk. Újra leves-főzelék kombo volt, ugyanazzal az ízesítéssel, mint előző nap, csupán a krumpliból lett borsó. Borzasztó volt. Nem laktam jól tőle, de rögtön vissza kellett mennem a gyárba, és folytatni a robotmunkát.

Nagyon nehéz volt úgy takarítani, hogy a börtöntársaim folyamatosan szívattak. Nem csak szóban inzultáltak, hanem megdobáltak fadarabokkal, szándékosan kiöntötték a kenőolajas dobozt, hogy még felmosnom is kelljen, és minden alkalmat megragadtak arra, hogy kifejtsék rólam a véleményüket. Tudtam, hogy arra játszanak, hogy kifakadjak, de az SM rendesen belém nevelte a kussolást, tudtam, mikor kell tartani a számat.

Egyetlen olyan eset volt, amikor nem rajtam múlott, hogy nem dugtam le az egyik torkán a seprűnyelet.

– A kurva anyádat, te hülye buzi! – ordított rám az egyik kékruhás, amikor véletlenül hozzáért a fehér cipőjéhez a seprű. Nem lett koszosabb annál, mint ami amúgy rátapadt volna, de ő ezt nem így gondolta.

Nem a buzizás akasztott ki, azt már megkaptam a zuhanyzóban. Na meg folyton be akarták bizonyítani az újságok, hogy meleg vagyok. De hogy az anyámat szidja valaki… Az én erős, csodálatos anyámat, aki felnevelt úgy, hogy nem is vagyok a vérszerinti gyereke.

Kész voltam kinyírni a tagot, de Sangjin megérezte a feszültséget, és elküldött a terem végébe söprögetni. Percekig nem csináltam mást, csak felkavartam magam körül a port, aztán ahogy lenyugodtam, beláttam, hogy fegyelmeznem kell magam. Ha a többiek megsejtik, hogy ezzel ki lehet hozni a béketűrésből, folyton ezt fogják szajkózni.

Annyira untam már ezeket a játszmákat. Nem voltam még a börtönben egy napja sem, de máris elegem lett a taktikázásból. A JYJ-val nem kellett szerepeket játszanunk, azok lehettünk, akik vagyunk, és már nagyon elszoktam a néma agressziótól.

Senkinek nem könnyű feldolgozni a hírnevet, de nekünk különösen nehéz volt. Koreában hihetetlenül sikeresek voltunk, a japán karrierünk azonban a béka segge alatt mozgott. És kinek a hibája volt mind ez? A menedzsereké, akik rosszul mérték fel az igényeket? A tulajoké, akik fejősteheneknek néztek minket? Esetleg a stylistoké, akik nem a legjobb szereléssel állítottak minket a színpadra? Dehogy is! A mi hibánk volt.

A menedzser úgy üvöltött Yunhóval, hogy teljesen belevörösödött a feje, és hiába szerettem volna segíteni a vezetőnknek, nem tudtam, mit mondhatnék. Napok óta Tokyo egyik hotelében rostokoltunk, és próbáltuk feldolgozni a csekély eladások és mínuszos nézőszám összességét. Nem beszéltük a nyelvet, így még várost nézni sem mehettünk el, nehogy eltévedjünk, és az egész csapat nagyon depressziós hangulatban volt. Junsu és Changmin videojátékoztak, Yoochun angol felirattal nézett animéket, és folyamatosan jegyzetelte a fontos szavakat, Yunho pedig a menedzserrel akarta megértetni, hogy ez az egész egy kész csőd, és jobban tennénk, ha hazamennénk.

– Hyung, éhes vagyok – kiabált ki a nappaliból Changmin, akit annyira lekötött a játék, hogy észre sem vette az üvöltözést. Vagy csak már túlságosan hozzászokott.

– Mindjárt készítek valamit.

Életveszélyes volt megközelíteni a konyhát, így ugyanis el kellett mennem a menedzser mellett, aki úgy hadonászott, mintha testnevelés órára melegítene be. Yunho pedig kemény vonásokkal hajolgatott félperces szünetekkel, és a szókincse leredukálódott a „Nagyon sajnálom, hyungnim.”- ra.

Olyan halkan vettem elő az edényeket, ahogy csak lehetett, aztán kinyitottam a hűtőt, hogy megnézzem, mivel gazdálkodhatok. Hervasztó volt az eredmény, szinte teljesen üres volt a fridzsider, és a menedzser nem volt olyan állapotban, hogy kaját rendeljen nekünk. Így végül kivettem a maradék tejfölt, felcsíkoztam a sonkát, amit a szendvicséhez valahogy senki nem akart megenni, és nekiálltam krumplit pucolni. Szegényes rakott krumpli, amibe még rengeteg dolog kellene, de főtt étel, és legalább én is lefoglalom magam a pepecseléssel.

Éppen a tejfölből próbáltam meg besamelhez hasonló szószt alkotni, amikor a menedzser végre kiviharzott az apartmanból, és megszűnt a kellemetlen háttérzaj. Nem mertem megszólítani Yunhót, mert sejtettem, milyen vihar dúl benne, így csak szüntelenül bámultam, hátha egyszer felém fordul, és észreveszi, hogy törődöm vele. De Yunho nem fordult meg, csak összeszorított ököllel bevágtatott a fürdőszobába, és valószínűleg kisírta magát a vízsugár hangja mögé bújva. Nem értettem, miért nem osztja meg velem a terhét. Idősebb voltam nála, és hiába volt ő a vezető, ott álltam mellette, hogy segítsem. Yunho minden kudarcot a sajátjának könyvelt el, és pontosan ezért volt olyan maximalista. Ha nem úgy nézett ki egy mozdulat, ahogy a fejében élt, képes volt egész éjszaka forogni a tükör előtt. Ha nem úgy énekelt ki egy hangot, ahogy elképzelte, torokvérzésig gyakorolt. Ha nem úgy villogott a mosolya, ahogy a nagykönyvben meg van írva, bármilyen fogászati beavatkozást bevállalt.

Határozottan kopogtam be a fürdőszobába, de azután se nyitottam be, hogy a vízsugár elhallgatott. Ez egyáltalán nem volt jellemző rám, zavar nélkül törtem rá az ajtót a bandatársaimra, hiszen mindnyájan fiúk voltunk, de ez most egy komoly pillanat volt. Azt akartam, ha másból nem is, Yunho legalább ebből értse meg, hogy tiszteletben tartom a magánéletét.

– Igen? – kiabált ki. Biztosra vettem, hogy mielőtt megszólalt, megköszörülte a torkát, de túl jól ismertem a hangját ahhoz, hogy kihalljam belőle a rekedtséget.

– Bemehetek? – kérdeztem.

Az ajtó kinyílt előttem, és Yunho félmeztelenül, nedves hajjal ült a kád szélén. A tükröt bepárásította a gőz, és alig lehetett levegőt kapni az apró helyiségben.

– Mi az, Jaejoongie?

– Csak szólni akartam, hogy rakott krumpli lesz a vacsora – hazudtam, de hirtelen olyan zavarba jöttem, hogy nem tudtam az eredeti elhatározásom szerint cselekedni. Túl zavarba ejtőnek éreztem, hogy abban a vízgőzös lyukban, miközben őt csak egy törülköző takarja, azt mondjam, nyugodtan támaszkodjon rám, hiszen bármit szívesen elviselek vele.

– Jaejoong-féle? – kérdezte mosolyogva. Ez nem azt jelentette, hogy rosszul főzök, hanem azt, hogy a semmiből is képes vagyok valami finomat összeütni.

– Igen. Jó lenne besamelt csinálni hozzá, de a tejet nem merem felhasználni, mert reggel meglincselnek a többiek, hogy nincs mit önteni a kávéba.

– Tudod mit? – lökte el magát Yunho a kád oldalától. – Menjünk, és vásároljunk be egy tisztességes rakott krumplihoz! – Amikor észrevette az arcomon a feszengést, elnevette magát. – Vagy már mindegy?

– Nem, dehogy is. Még nem öntöttem rá, úgyhogy újra rétegezhető. De Yunho… Mégis miből veszünk alapanyagokat? Nem hiszem, hogy a hyungnim adna pénzt.

– Ne aggódj emiatt Jaejoongie! Inkább a szólj a többieknek, hogy anyuci és apuci elmegy vásárolni!

Nem tetszett ez az anyucizás, a többiek is mindig ezzel szívattak, de muszáj volt elfogadnom. Amíg én főztem és mostam rájuk, ez maradtam.

Bekiabáltam a nappaliba, hogy elmegyek, és ráírtam egy cetlire, hogy eltöröm annak a kezét, aki kieszi a dolgokat a tálból, aztán Yoochunhoz is bekopogtam.

– Chunie, elmegyünk Yunhóval vásárolni.

– Hyung, hozol nekem édességet? – kérdezte reménykedve, és olyan aranyosan nézett rám, hogy nem tudtam nemet mondani. A hülye fejemmel megígértem neki, pedig nem is a saját pénzemből gazdálkodtam.

A legközelebbi szupermarket alig volt öt percre, és Tokyóban attól sem kellett tartanunk, hogy felismernének minket. Az a párszáz ember, akik eljöttek a koncertünkre, túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy akár egybe is belebotoljunk egy tizenhárom milliós nagyvárosban.

– Mi kell a besamelbe a tejen kívül? – kérdezte Yunho az édességek között sétálva.

– Attól függ, hogy milyet szeretnél. Több fajta van.

– Finomat – rántotta meg a vállát a vezető, és leemelt egy csokis müzlit a polcról. – Szerinted Changmin mennyire szeretne ezért?

– Nagyon – nevettem fel, és lágyan megérintettem a kezét. – Néha magadra is gondolhatnál.

– Ha rátok gondolok, akkor önmagammal törődök – mosolygott rám kedvesen, és a kocsiba tette a müzlit.

Amíg összeszedte a tejet, vajat, sajtot, lisztet és szerecsendiót, kiforgattam a zsebemet, és összeszámoltam, mennyi yenem maradt. Abból az összegből tudtam venni Yoochunnak egy szelet, alsókategóriás csokit, de biztosra vettem, hogy örülni fog neki. Utáltam, hogy minden pénzünket a menedzser kezelte. Egyedül Yunhónak volt hozzá kódja, és... Sokkolva álltam a színes dobozok előtt, és el sem hittem, hogy Yunho tényleg a cég kasszájára vásárol. Sosem csinált még ilyet. Nem, még ha a benzinkútnál vett is magának egy csomag rágót, annak a számláját is megtartotta, és a következő fizetéskor odaadta a menedzsernek, hogy vonja le az ő részéből.

– Yunho… Ugye te nem a bankkártyáddal akarsz fizetni? – kérdeztem, amikor visszaérkezett. A teste megfeszült, és bár mosolygott, a tekintete keményen villant, amikor rám nézett.

– Megérdemeljük, hogy együnk egy jót.

– És nem lesz ebből baj?

– Miért lenne?

– De, ugye nem akarod levonatni a fizetésedből?

Nem válaszolt. Tehát igen.

Azonnal elkezdtem visszapakolni a kocsi tartalmát a polcokra, de elkapta a csuklóm, és egy erényes mozdulattal elrántott a kocsitól. Meglepetten szorongattam a kezem, és el sem hittem, hogy ilyen durván ért hozzám.

– Ez egy rohadt szar nap volt, oké? Legalább vacsorakor érezzük jól magunkat.

– Akkor sem vehetsz mindent a nyakadba!

– Én vagyok a vezető, nem? Viselkedj úgy, ahogy mondom!

Ezzel csúnyán felhúzott. Én egy nyugodt ember vagyok, akit azért nem olyan könnyű kihozni a béketűrésből, de Yunhónak valahogy mindig sikerült elérnie, hogy szívjam a fogam. Nem is tudom, ki miatt szoktam rá a dohányzásra…

– Ne felejtsd el, hogy idősebb vagyok nálad! – érveltem én is, és rángatni kezdtük a kocsit. Ő a kassza felé akart haladni, én visszafelé. – Elnézem, hogy nem hívsz hyungnak, mert alig két hét van közöttünk, de azt nem tűröm, hogy parancsolgass nekem! Nem engedem, hogy magadat károsítsd meg miattunk.

– Mi vagy te, az anyám? Vagy a csajom? Mióta mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak a saját pénzemmel? Arra költöm, amire akarom, és én most a barátaimra fogom.

Úgy nézhettünk ki, mint egy rossz házaspár, akik képesek összekapni nyilvános helyen egy hülye konzerven. Folyamatosan kiabáltunk egymással, és bár a japánok nem sokat érthettek belőle, azt mindenki láthatta, hogy nem viccet mesélünk.

– Jaejoong, ha nem jössz, esküszöm, hogy itt hagylak, és nem érdekel, hogyan fogsz hazatalálni! – fenyegetett meg. Egyben ezerszer jobb volt, mit én, és ez a tájékozódás.

Mérgesen toltam oda a kasszához a kocsit, és majdnem elütöttem az előttem álló nénit. Csak azért nem dobáltam fel a szalagra a hozzávalókat, mert étellel nem játszom, de, amikor Yunho kivette a csomagból a béna kis csokimat, és kicserélte öt márkásra, majdnem hozzávágtam a tejet.

Egész úton puffogtam, és sokkal előtte haladtam, pedig fogalmam sem volt róla, merre kell menni. Yunho néha utánam szólt, hogy rossz felé indultam, de nem foglalkoztam vele, egy nagyobb kör után korrigáltam, és még otthon se szóltam hozzá. A sajt reszelése kicsit lenyugtatott, és normális besamellel tényleg ezerszer jobb lett a krumpli, de engesztelhetetlen maradtam.

– Hyung, te vagy a legjobb! – kiáltott fel Changmin, amikor Yunho a kezébe nyomta a müzlit, de Yoochun hamar versenyre kelt vele.

– Nem is, mert Jaejoongie hyung a király. Ő mindenkinek hozott csokit, ráadásul karamellásat.

Ezen elveszekedtek egy ideig, de Yunhót egy cseppet sem zavarta, hogy Yoochun mellettem kardoskodik. Chunie amúgy is majdnem mindenben az én pártomat fogta. Ez nem volt újdonság. Ha ő „anyás”, akkor Junsu is az, amíg Changmin lázad ellenem, és inkább az „apjára” hallgat. Egyszer bele fogok bolondulni ebbe a családosdiba – csóváltam meg a fejem, és leguggoltam, hogy figyeljem a krumplik pirulását a koszos üvegen keresztül.

– Jaejoongie, még mindig haragszol rám? – guggolt le mellém Yunho is, de teljesen levegőnek néztem. Csak akkor válaszoltam neki, amikor már ötödszörre kérdezte meg.

– Igen, haragszom. Legszívesebben bedobnálak a vacsora mellé a sütőbe.

– Jaj, de durva vagy! – nevetett fel, majd férfiasan megsimogatta a vállam. – Pedig hoztam neked ajándékot.

Már éppen odaszúrtam volna, hogy „Látom, nagyon felvet a pénz!”, de amikor megláttam az elefántos kulcsdíszt, azonnal belém szorult a szó. Túl aranyos volt ahhoz, hogy ne fogadjam el. Az ormánya felkunkorodott, és hihetetlenül puha anyagból készült, muszáj volt a sajátomnak tudnom.

– Remélem, tudod, hogy ezzel nem vettél meg – motyogtam, hogy a maradék morcosságom se vesszen el, de Yunho elég kedves volt ahhoz, hogy ne figyelmeztessen rá, ezzel már régen elkéstem.

– Tudom, Jaejoongie. Te nem az a fajta vagy, akit csak úgy meg lehetne venni.

Az emlék végére rájöttem, mekkora hülyeség volt felidézni magamban azt az estét. Vagy legalább az agyam lett volna olyan könyörületes, hogy az utolsó mondatot elfelejti. A kiválás estéjén bezzeg nem ezt mondta. Akkor én voltam a „hülye, számító köcsög, aki arcon köpi a barátait, mert még a seggébe is pénzt akar gyömöszölni”. Igen, Yunho tudott ám ütni a szavaival, ha feldühítették.

Dühösen sepregettem, és amikor a vacsoránál kifújtam az orrom, úgy éreztem, még a belső szerveimbe is leülepedett a por. Ha ezt hónapokig csinálom, olyan orrhangom lesz, hogy soha többé nem állhatok színpadra.

– Na, milyen volt az első napod, Jaejoong hyung? – kérdezte Jonghyun.

– Poros.

– És kaptál pénzt?

– Igen, kaptam egy wont. Mire lehet azt beváltani?

– Hát… szerintem egy fél zsömlére. De lehet, hogy csak egy negyedet kapsz. Folyton változik az infláció. A konyhással beszéld le.

Tényleg nem raboltak ki útközben, de sejtettem, hogyha most nem költöm el, azonnal elveszik, amint belépek a zuhanyba. Mert én biztosan nem fogok ilyen koszosan lefeküdni aludni. Jobb, ha veszek egy akárhagyad zsömlét, megeszem a főzelékhez, és nyugodt szívvel hagyom ott a ruhám a zuhanyzó padján.

A konyhásnéni közelről még félelmetesebb volt, mint az első nap, egymaga rendet tarthatott volna a börtönben azzal a mogorva ábrázatával.

– Jó estét kívánok. Zsömlét szeretnék kérni – csúsztattam az érmét a pult túloldalára. A nő továbbra is kifejezéstelen arccal nézett rám, és már azt hittem, az új árfolyammal ennyiért semmit nem kapok, de aztán elővett egy zsömlét, és négy felé tépte.

– Te leszel az új kisegítőm?

– Ha megengedni, akkor igen.

– Jól van.

Végül két negyedet kaptam, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem a helyemre. A végén még fellázadnak ellenem, amiért többet kaptam a kelleténél. Oda kellett figyelnem a megítélésemre. Tisztára, mintha az internetet bújnám… – húztam el a számat, és a fiúk elé tettem a zsömlét.

– Nektek adom – jelentettem ki, mire mind a kettőnek azonnal tátva maradt a szája.

– Ugyan, te dolgoztál meg érte – tolta vissza Jonghyun, de tovább tiltakoztam.

– Srácok, ti vagytok az egyetlenek, akik szóba álltatok velem – magyaráztam, figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy Minki hangját még nem is hallottam. – Szeretném, ha elfogadnátok.

– De… – kereste a szavakat Jonghyun, Minki azonban nem zavartatta magát, elvette a sajátját, és jó kiadósat harapott belőle. Amikor lenyelte, végre hozzám szólt.

– Hogyan hívjunk ezentúl? – kérdezte.

Nem értettem, mit akar ezzel mondani. Hogy érti azt, hogy hogyan hívjanak? Jaejoong a nevem, nem? Első nap bemutatkoztam nekik. Vagy ennyire nem figyelt rám? – záporoztak a kérdések a fejembe, de Jonghyun hamar megmagyarázta a dolgot.

– Itt mindenkinek van egy neve. Ez általában az első héten alakul ki. Ha például sokat rágod a szádat, és ezt észreveszik, akkor te leszel a Szájrágós. Ha folyton fingassz, akkor Babosnak fognak hívni. Ilyen nevek vannak itt. Minki azért kérdezte, hogyan hívjunk, mert ha elég ügyesek vagyunk, és mi erről vagyunk híresek, akkor a Mentornál elintézhetjük, hogy a Szépfiú, Buzi, Köcsög, Primadonna és egyéb megnevezések helyett, amit előszeretettel alkalmaznak rád, valami elfogadhatóbbat vezessünk be.

Először a Hero, vagy a YoungWoong jutott eszembe, de aztán rájöttem, hogy nem akarom, hogy a művésznevemen hívjanak a börtönben. Utána beugrott az Angyal vagy az Elefánt is, mert az egyiket szokták mondani rám, a másikat meg szeretem, de az Elefánttal szét szívatnának, úgyhogy inkább ezt is elvetettem.

– Legyen Lavina.

– Lavina? – kérdezett vissza Jonghyun meglepetten, de végül megrántotta a vállát, és rám hagyta.

Okkal választottam ezt. Az egész börtönbe jutásom olyan volt, mint egy lavina. Valahol elkezdődött egy aprósággal, és idáig fajult. Azt nem tudtam, hogy azon a drogos-verekedős estén, vagy az alkoholos-pofonos estén, de elindult a hópehely és jelen pillanatban is azért küzdöttem, hogy ne temessen el az áramlat.

– Titeket hogy hívnak itt?

– Én JR vagyok, Minki pedig Ren, de te nyugodtan hívj a saját nevünkön. Haverok vagyunk.

Becsaphattak volna, de éreztem, hogy megbízhatok bennük. Fiatalok, és Jonghyunt összeköti velem a showbiznisz. Lehet, hogy nem lett rookie, de gyakornok volt. És ezt az életformát csak az érti, aki egyszer már csinálta. Kölcsönösen tiszteljük egymást érte.

Vacsora közben megmutattam nekik a szomszédjaimat, és megkérdeztem, tudják-e, hogyan hívják őket a többiek. A köhögős „TBC” volt, a bunkeros „Ócskás”, és mind a kettőjükre nagyon illett a megnevezést. Bár kételkedtem benne, hogy maguknak választották-e.

A zuhanyzáskor már meg sem hallottam, amit a tetkóimról beszéltek. Gyorsan végigmostam magam, és bármilyen undorító is volt, visszabújtam a poros ruhámba. Reméltem, hogy idővel újat fogunk kapni, mert ha mindig a piszkosat kell visszavennem, teljesen feleslegesen mosom meg magam.

Félúton jártam a matracomhoz, amikor szándékosan levállalt valaki. Valószínűleg azt várta, hogy megállok, és kérdőre vonom, de ennél sokkal gyakorlottabb voltam. Hülye leszek belesétálni egy ilyen átlátszó csapdába.

– Álljál csak meg, buzigyerek! – kapta el a vállam a nagylegény, és maga felé fordított. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, és úgy, hogy a homloka az államat súrolta, nem keltett túl félelmetes benyomást, a szája azonban elég nagy volt ahhoz, hogy pattoghasson. – Kivaxoljam a plasztikázott képedet?

Ha volt még valami, amivel a plafonra lehetett kergetni az a plasztikai műtétek voltak. Nem egyszer kaptam meg ezt, nem ötször, és nem is százszor, és hiába feleltem készségesen a kérdésekre, úgy csorgatták rá a nyálukat az interjúkészítők, mintha csoki torta lenne. „Biztosan nem csináltattad meg a szemed? Olyan átható tekinteted van.” „Valóban a sajátod a szád? Hihetetlenül csókolnivaló ajkaid vannak.” „Eredeti az orrod? Sokan megirigyelnék.” Egyszerű, ártalmatlannak tűnő kérdések, de mindegyik mögött ugyanaz az ellenszenv, féltékenység, és lenézés bújik meg. Mindegyik azt üzeni, hogy nem vagy más, csak egy szép test, de amúgy még az sem a tiéd, csak a kések okozta esztétikum a bájod. Bocsika, hogy jól nézek ki…

Szó nélkül fordultam meg, és elindultam a placcom felé, de utánam rúgott, és majdnem nagyon csúnyán ráestem a térdemre. Dühösen fordultam felé, és nem értettem, mit képzel magáról ez az alak. Úgy volt, hogy van egy hetem beilleszkedni. Vagy az idolokra más szabály vonatkozik? Miért nem száll le rólam?

– Mi van, cicafiú, visszavágsz? Mégsem levegőből vannak az izmaid?

– Van egy hetem beilleszkedni. – Próbáltam nagyon nyugodtnak tűnni, de a barátaim biztosan levágták volna, hogy majd’ felrobbanok. Sokkal mélyebb volt a hangom a megszokottnál.

– És ki mondta neked, hogy sétagalopp lesz? Itt nem nyalják majd fényesre a híres valagadat.

Feltápászkodtam a félig guggoló állásomból, és nagyon reméltem, hogy nem fog újra kigáncsolni. Ha hozzámér, esküszöm, hogy beleverem a fejét az egyik oszlopba – mérgelődtem magamban, és meggyorsítottam kicsit a lépteimet. Nem érdekelt, ha azt hiszi, hogy félek tőle, csak kerüljek biztonságba, és szálljon le rólam.

Amikor az alak felszívódott, és a zuhanyzóban lekapcsolták a lámpát, a falnak döntöttem a hátam, és halkan dúdolni kezdtem. A hatalmas térben akaratlanul is visszahangzott a hangom, így hamar abbahagytam, nehogy megzavarjam a szomszédjaimat, és inkább a körmömet piszkáltam.

– Hé, Lavina! Folytasd csak! – kiáltott ki Ócskás a kupaca mögül. Úgy tűnt, JR-ék tényleg nagyon ügyesek, ha ilyen hamar elterjesztették a nevem. Vagy Ócskás figyel ilyen jól a környezetére?

Tovább énekeltem, kicsit hangosabban, és még egy visszafogott tapsolást is kaptam a végén. Jó érzés lett volna újra színpadon állni, de jelenleg annak is örültem volna, ha végre eljön a látogatás napja. Találkozni akarok valakivel, aki kevésbé veszélyes, mint az itteniek. Bárki lehet az, még a házsártos szomszédom is, aki folyton átkopog, amiért túl hangosan szól tőlem a zene. Nem tudom, mit várt egy énekes mellett…