Prológus: Egy hiba

Minden egy hópehellyel kezdődik…

Ezt mondták abban a dokumentumfilmben, amit a tévében láttam, amikor olyan fáradt voltam, hogy az sem zavart, ilyen unalmas műsorokat nézek. Európa valamelyik híres hegységében forgattak, Németországban, vagy Svájcban, nem tudom, de gyönyörű felvételeket mutattak. A helybeli állatok vastagszőrűek, a növények örökzöldek, és biztosan szuperül lehet síelni a lejtőkön, de engem a lavina fogott meg leginkább. A kamera ráfókuszált egy hópehelyre, aztán bemutatták az egész folyamatot. Egyetlen, apró szem, ami a lejtő aljára már hatalmas, mindent elsöprő hótenger lesz.

Nem kellett volna annyit innom aznap este. Tudtam, hogy hibát követek el minden egyes alkalommal, amikor ittasan megyek ki az utcára, de valahogy le kellett vezetni a feszültséget. A cigaretta már nem volt elég kifizetődő, és nem is akartam túl sokat szívni, mert féltettem a hangom. Drogokhoz pedig elvből nem nyúlok. Tehát maradt az ital, amit szép mennyiségben elfogyasztottam azon a végzetes éjszakán, és ha ez nem lett volna elég, az egész napom borzasztó volt. Mindenkivel összevesztem, és folyton zaklattak a mobilomon. Azért mentem el a fiúkkal inni, hogy megnyugodjak, és kiengedjem a gőzt, de amint kiléptünk a bárból, ott voltak a követőink. Egy csapat vihogó, fényképezős lány, akik nem ismerik a személyiségi jogokat, és képesek még a lakásomba is betörni, hogy relikviát szerezhessenek.

Először szépen kértem őket, hogy hagyjanak békén.

– Köszönjük a támogatást, de most már menjetek haza – mosolyogtam rájuk, már amennyire sikerült, részegen nehezebben játszottam meg magam.

De nem mentek el. Se elsőre, se másodjára, és a huszadik könyörgésnél már éreztem, hogy perceken belül el fog szakadni a cérna. Már sokkal erényesebben szóltam rájuk.

– Húzzatok innen!

Magasról tettem rá, hogy körbeveszik-e a helyet, vagy sem, az dühített fel, hogy nem tudtunk eljutni a parkolóba. Junsu nem ivott, ott szorongatta a kezében a slusszkulcsot, de az autóm még sosem tűnt ilyen távolinak. Esélytelennek látszott oda jutni.

Az első dühhullám akkor ért el, amikor az egyik lány a karomba csimpaszkodott. Halkan szitkozódtam, miközben próbáltam lerázni magamról, és az udvariasnál nagyobbat taszítottam rajta, de nem jött zavarba, újra rám vetette magát, és ez a többieknek is merészséget adott.

Úgy tapadtak rám, mintha mágnes lennék, és akármilyen furcsa is, féltem tőlük. Erősebb voltam náluk, izmosabb, magasabb és férfi, de ők többen voltak. Mire leszedtem az egyiket, a másik már rám is akaszkodott.

Mielőtt még nagyobb katasztrófa történhetett volna, mondjuk megfojtom az egyiket, a klub bejáratától előre merészkedett pár kigyúrt biztonsági őr, és feloszlatta a csoportosulást. Kiabálás, fenyegetőzés és lökdösődés kezdődött, de ezt kihasználva meglóghattunk. Már jócskán a parkolóban jártunk, és éppen arra próbáltunk meg rájönni, hol hagytuk a kocsit, amikor egy újabb adag rajongó csapott le ránk. Nem, ezek nem is rajongók. Ezek zaklatók – gondoltam az alkoholtól és dühtől kavaros fejjel. Az előzőekből okulva, itt már meg sem próbáltam udvarias lenni.

– Tűnjetek innen, hülye libák!

Ez persze nem tetszett nekik, azonnal nehezményezni kezdték, hogy így beszélek velük, miközben megállíthatatlanul kattogtatták a kamerájukat. Megpróbáltam elkobozni tőluk, de annyira remegett az egész testem a visszafojtott indulattól, hogy folyamatosan célt tévesztettem. Yoochun megpróbált leállítani, mert látta, hogy semmi értelme dulakodni egy olyan kameráért, ami már így is rengeteg előnytelen képet készített, de nem járt sikerrel.

Többször megpróbáltam visszaemlékezni, melyik volt az a pillanat, ahol elvesztettem az irányítást, de minden annyira gyorsan történt, hogy képtelen voltam egyet kiemelni.

Teljesen begőzöltem.

Nem tudom megmondatni, hogy mikor ütöttem először, és azt sem, hogy mikor utoljára, csak arra emlékszem, hogy szitkozódtam, és minden feszültségem rájuk öntöttem.

Aztán a következő kép, amire emlékszem, hogy Yoochun betuszkol az autóba, és Junsu olyan űzötten tapos a gázba, ami nem megszokott tőle. Azonnal hátra fordultam, hátha futnak utánunk, és ezért a nagy sietség, de senkit nem láttam, a lányok ugyanott álltak, és meg sem mozdultak.

Csak otthon mondták el, hogy mi történt. Addig nem mertek megszólalni, nehogy újra kiakadjak, és a hevességem eltérítse Junsu figyelmét az útról.

– Ez komoly? Miért nem állítottatok le? – förmedtem rájuk.

– Próbáltunk, de nem volt egyszerű. Teljesen kifordultál önmagadból – védekezett Junsu.

– És nagyon megvertem?

– Nem. Lekevertél nekik pár pofont, és mindennek elhordtad őket. Annyira megijedtek tőled, hogy utána a közeledbe sem mertek menni.

Nem az volt a legrosszabb, hogy megütöttem egy kiskorú lányt, hanem az, hogy fel is vették. Mind a hárman tudtuk, hogy ez mit jelent. Nem fogják a fiókban hagyni. Felteszik a netre, hogy megmutassák a hasonlóan beteg barátaiknak. Még az is el tudom képzelni, hogy nem ítélnek el, hanem valamilyen kitüntetésnek veszik, hogy hozzájuk értem. Bármit is írnak hozzá, a videó magáért fog beszélni. Káromkodom, erőszakoskodom, és hallatszik a hangomon, hogy részeg vagyok.

– Hyung, feküdj le aludni! – tette a vállamra a kezét Yoochun. A tekintete ijedt és aggódó volt. – Majd holnap kitaláljuk, mit csináljunk.

Megígértem Yoochunnak, hogy amint elmennek, ágyba bújok, de nem bírtam elaludni. Forgolódtam, és folyamatosan azon járt az eszem, hogy mindennek vége. Egy ilyen botrány után meg lesz rólam a véleménye az embereknek. Rosszabb esetben még az újságokba, vagy a televízióba is bekerülök. Egy ilyen lehetőséget nem hagynának ki a tv társaságok. Miért is tennék? Az nem fontos, hogy promótálni tudjuk a lemezeinket, de ha lejárathatnak, az már elég nézőt hoz.

Muszáj volt kikapcsolnom valahogy. Veszélyes volt ittasan vezetni, egyszer már elkaptak így a zsaruk, de a vezetés megnyugtatott. Nem hajtottam gyorsan, nem bőgettem a motort, csak utcáról-utcára gurultam, és nem figyeltem semmi másra, csak a táblákra és a lámpákra. Így nem zakatolt folyamatosan azon a fejem, hogyan másszak ki ebből a ragadós, undorító mocsárból.

Nem kellett túl sokat várunk, pár nap múlva nyilvánossá vált a felvétel, és elkezdhettem magyarázkodni. Persze nem a sajtónak, ott már átbeszélt stratégiával válaszoltam, nem, a főnökeim előtt kellett észérvet mondanom arra, hogy miért ütöttem meg a rajongóimat. Mert az ő szempontjukból nézve, semmilyen indokom nem lehet erre.

Arra számítottunk, hogy egy ideig csámcsognak rajta, aztán elül a dolog, de arra legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy letartóztatnak. Egyik reggel megjelent az ajtóm előtt két rendőr, és mint az amerikai filmekben, azt mondták, hogy jogomban áll hallgatni. Jogomban? Hallgatni? Hogy lehetne hallgatni, amikor nem csináltam semmit?

A rendőrautóban folyamatosan azon gondolkodtam, vajon miért visznek a kapitányságra. Megütöttem pár kiskorút. Stimmt. Ez nem szép dolog, de ezért nem idéznének be. Akkorát nem ütöttem, hogy kórházba kerüljenek – Yoochun többször is elmondta, hogy csak felpofozásról volt szó, semmi komolyabb. Teljesen tanácstalan voltam.

A kikérdezést feldühített. Mintha a rendőrt nem is érdekelte volna, hogy mit mondok, már eldöntötte, hogy bűnös vagyok, és minden védekezés csak felesleges magyarázkodás lenne. Még azt sem mondta el, hogy mivel vádolnak. Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor megérkezett az ügyvédem.

Megszédültem a vád hallatán. Súlyos testi sértés és nemi erőszak. Nem, ez biztosan nem én voltam. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ott voltak a barátaim, és igazolni tudják, hogy semmilyen szexuális zaklatást nem követtem el, de a fickó azt mondta, ez később történt.

Egy szürke Lamborghini Murcielago LP640-es hajtott el a lány mellett, aki szomorúan bóklászott az utcán, miután megütöttem. Nem mert hazamenni, mert félt, hogy a szülei észrevennék az arcát, így céltalanul lődörgött. A lány elmondása szerint azonnal megörült, hogy látja a kocsim, mert úgy gondolta, bocsánatot akarok kérni, de ehelyett berántották az autóba, és megerőszakolták. A tettes arcát állítólag nem látta, mert lenyomták az ülésre a fejét, és fel sem emelte onnan, amíg ki nem hajították az anyósülésről.

A védelmemmel több probléma is akadt. Nem tudta senki sem igazolni, hogy én aznap este nem kocsikáztam arra, az autómból addigra már minden nyomot eltűntethettem, és a lány sem rögtön az eset után tett feljelentést, tehát még őt sem vizsgálhatták DNS-ek után kutatva. Az ügyvédem mégis azt mondta, ne aggódjak, túl kevés a bizonyíték ahhoz, hogy elítéljenek, ráadásul nem csak híres vagyok, de büntetlen előéletű is.

A média viszont nem könnyítette meg a dolgot. Kamubizonyítékok kerültek elő, és az egész eljárás annyira elhúzódott, hogy már a bíró is megunta. A közvélemény egyre negatívabb képet alakított ki rólam, az állapotom egyre romlott. Idegesen és durván feleltem a bíróságon a kérdésekre, ami nem tett túl jót a megítélésemnek, de szörnyű érzés volt százszor elmondani, hogy ártatlan vagyok, miközben érzem, hogy senki nem hisz nekem.

A jogi dolgokkal nem túl sokat törődtem, mert már ahhoz is fáradt voltam, hogy mérgelődjek, de az ügyvédem fellebbezett. Rengeteg pénzt kellett volna fizetnem, közmunkát csinálnom meghatározott óraszámban és felfüggesztve több hónapot kaptam, de a védőm másodfokon le akarta csökkenteni a büntetést.

Bárcsak ne tette volna! Már akkor tudtam, hogy hibát követtünk el, amikor beléptünk a tárgyalóba, és megpillantottam a bírót. Ismertük egymást. Még nagyon régről.

Szorított a szűk nadrág, és legszívesebben levettem volna a súlyos nyakláncokat, de a menedzserem szerint jól mutattak a hosszú ékszerek a fedetlen mellkasomon. Először inget akartam felvenni, ahogy azt egy bankett vacsorához illik, de kivágott felsőt adtak rám, talán még a koncerteknél is jobban kisminkeltek, és hihetetlenül odafigyeltek arra, hogy ellenállhatatlan legyek. Yunhót viszont talán még a szokásosnál is férfiasabbra készítették ki. Mintha egymást ellentéteinek akarnának beállítani minket. A férfias srác, és a nőies fiú. Szörnyű volt.

– Te tudod, hogy mi ez az egész? – kérdeztem az autóban. A levegőben szúrós izzadtságszag terjengett, mintha mindenkit belülről fűtene egy közös titok.

– Csak annyit mondtak, hogy pár befolyásos emberrel lesz tárgyalás, és ragaszkodtak hozzá, hogy mi is ott legyünk.

– De miért pont mi ketten? Miért nem jöttek a többiek? És miért kell ehhez így kiöltözni?

– Nem tudom, Jaejoongie. Nem tudom.

Az este további részében sem tudtuk pontosan meghatározni, hogy mi folyik körülöttünk. Egy bankett helyett egy karaoke buliba csöppentünk, ahol középkorú, vagy inkább idős, öltönyös urak fogdostak fiatal lányokat, és minket.

Igen, amikor először egy kéz simított végig a combomon, megmerevedtem. Nem a dekoratív, kevéske ruhába bújt lányka érintett meg, hanem egy italtól vörös képű, ráncos alak. Ránézésre az apám lehetett volna, és nem sokkal később már a belső combomnál éreztem a kezét. Udvarisan megpróbáltam arrébb húzódni, és elmagyarázni neki, hogy nem vagyok nő, de ő csak nevetett. Egészen a box végéig elmásztam, és könyörögve pillantottam az érkező üzletemberre, de ő csak leült mellém, hogy ne menekülhessek tovább, és hátulról átfogta a derekam.

Lefogtak. A kezeim beszorultak a keményített ing és a hátam közé, miközben a ráncos képű egyre közelebb kúszott hozzám. Azonnal felé rúgtam, és sikeresen eltaláltam az egyik kezét, így támaszték hiányában megfejelte az ülést, és majdnem az asztal alá csúszott, de még idejében korrigált.

– Milyen kis harcias. Úgy tűnik, nem ivott eleget.

Láttam, ahogy kitöltik a vodkát, majd azt a sűrűbb, kékes folyadékot is, ami megszínezi. Egy apró fiolából került elő, és semmi jót nem gondoltam róla. Vergődtem, és tovább rugdosódtam, de végül leerőltették a torkomon a koktélt. Kiabálni nem tudtam, mert bekötötték a számat egy nyakkendővel, és miután rájöttek, hogy ez milyen jól szuperál, a kezeimet is összekötötték.

Sírva vergődtem, és szüntelenül a lábammal védtem magam, de minél többet mozogtam, annál forróbb lett a testem. A végén már úgy lángoltam, hogy teljesen beleszédültem, és a tagjaimba ólmos fáradtság költözött. Tudatában voltam annak, hogy tapogatnak, és az ujjaik bekúsznak a ruhám alá, ahogy azt is éreztem, hogy az engem támasztó test ütemesen rázkódik.

– Vedd ki a szájából, a végén még megfullad – szólt rá a kézimunkázó alakra a ráncos, és hiába lélegezhettem fel, azonnal visszasírtam az anyagot, a következő mondatát követően. – Meg akarom nézni, hogy valóban olyan puha-e a szája, mint a képeken.

Akkor gyűlöltem először a kiadómat. Hogyan engedhették ezt? Hogyan mehettek ebbe bele? Hogyan lökhettek oda minket egy használható, eladó testként?

Eszembe jutott Yunho. Neki is valahol az épületben kellett lennie, talán őt is éppen akkor támadták le, bár úgy sejtettem, tud vigyázni magára. Ha nem adtak neki randidrogot, se perc alatt harcképtelenné teszi őket. De az, hogy még nem tört be, és mentett meg az undorító, perverz kínzóimtól, semmi jót nem ígért.

Borzasztóan éreztem magam. Hányingerem volt, és még az is fájt, ha felemeltem a fejem. Az egész testem egy hullámzó lávafolyamra emlékeztetett, és hiába kapkodtam a levegőt, mintha az oxigén elillant volna a szobából. Fuldokoltam.

– Hé! Ne szórakozz! – pofozott meg egy érdes kéz, majd a még rajtam maradt ruhát markolva rázni kezdtek, de ezzel csak rontottak az állapotomon, még inkább forgott velem a világ.

– Hagyjuk itt! Talán nem is emlékszik ránk – ajánlotta a később érkező, és úgy pattant fel, hogy még a nadrágját sem húzta fel rendesen. Láttam, ahogy feláll neki, és nem értettem, hogyan izgulhat fel erre valaki.

Amikor magamra hagytak, megpróbáltam összeszedni magam, és remegő kézzel felhúztam a nadrágom. Az ujjaim alig működtek, csak fáradtságos munka árán sikerült a lyukba forgatni a gombot, de felülni képtelen voltam. Vizet akartam inni, vagy megnedvesíteni kicsit az ajkaimat, de nem volt az asztalon semmi, csak alkohol. A teremben pedig olyan borzasztó hőség uralkodott, hogy hamar a testemre tapadt a ruha.

Amikor egy erős rántás lábra állította, újra forogni kezdett a világ. Nem emlékeztem rá, hogyan jutottam ki, csak a bokor viaszos, sötétzöld levelei maradtak meg, miután kiadtam magamból minden aznap elfogyasztott ételt és italt.

– Te jó ég! Mennyit ittál, hogy így végezd? – kérdezte Yunho hitetlenkedve, és felnyalábolt.

El akart kísérni az autóig, de a nyakába csimpaszkodtam, és bőgni kezdtem. Nem értette, hogy mi a bajom. Bizonygatta, hogy ilyen mindenkivel előfordult már, és nem én leszek az első, aki a sövény mögé hány. Simogatta az izzadt tincseimet, és apró semmiségeket suttogott a fülembe, de nem sikerült megnyugtatnia.

A sírás után hisztériás rohamot kaptam, ütöttem a műszerfalat és tépkedtem a biztonsági övet. Yunho alig bírta az úton tartani az autót. Amikor odaértünk a koleszhoz, úgy rángatott fel az emeletre, mint egy rossz diákot, és amint becsukódott mögöttünk az ajtó, üvöltözni kezdett. Azt mondta, felelőtlenül viselkedem, pedig én vagyok az idősebb, meg hogy sosem tudom kordában tartani, mennyit iszom, és számon kérte, mégis hogyan képzeltem, hogy akadályozom a vezetésben.

Rohadt dühös lettem rá, amiért meg sem kérdezte, mi történt odabent. Azonnal elkönyvelte magában, hogy csak felöntöttem a garatra. Ha valaki részeg, nem akar felgyulladni a teste, nem remegnek a tagjai, nem csillog úgy a tekintete, mint nekem, és nincsenek vörös nyomok a csuklóján.

– Azt sem tudod, mi történt! – rivalltam rá könnyek között.

– Dehogynem! Megint leittad magad, mert Kim Jaejoong olyan faszagyerek, hogy bevedel egy rakat piát! Gratulálok, nagyon ügyes vagy! Tapsoljuk meg! – Yunho gúnyosan éljenezni kezdte a nevem, és bíztatta az ágyból kiugró tagokat, hogy kövessék a példáját.

Éreztem, hogy végleg elszakadt bennem valami.

Ha valaki pár héttel korábban azt mondta volna, hogy össze fogok verekedni a bandavezérrel, kiröhögtem volna. Hogy én és Yunho? Yunjae? Összeverekedni? Ugyan! Pedig akkor behúztam neki egyet. Persze alig érezte meg az álla, mert túl gyenge, és túlságosan kétségbeesett voltam ahhoz, hogy rendeset üssek, de azért feltűnt neki, hogy nem cirógatni akartam.

Úgy megrázott válaszul, hogy azt hittem, újra kidobom a taccsot, és két milliméterre üvöltött az arcomtól.

– Megőrültél? Mi a franc ütött beléd? Fáj az igazság?

Válogatott sértéseket vágtunk egymás fejéhez, és lökdösődni kezdtünk, majd a nagy felindulásban Yunho olyat ütött az arcomba, hogy a földön kötöttem ki. Ezt kihasználja Yoochun azonnal odaugrott mellém, és félig húzva a fürdőszobába rángatott. Azonnal hideg vízbe áztatott egy rongyot – jelen esetben a kimosott alsónadrágját –, és az arcomra nyomta. A legjobb a jég lett volna, hogy még a nyoma se maradjon a verekedésnek, de életveszélyes lett volna kimenni a folyosóra. Junsu éppen a leaderrel üvöltözött, elfeledkezve arról, hogy ő a második legfiatalabb tag.

– Jobb lenne, ha lezuhanyoznál – ajánlotta Yoochun. – Segítek levetkőzni.

Azonnal összehúztam magam, amikor a pólómhoz nyúlt, és a csap alá kuporodtam. Yoochunnak még félig alva is gyorsan forgott az esze.

– Hyung, mi történt? Miért ittad le magad?

Szipogva mondtam el neki, hogy mi történt, miközben minden egyes szó egy-egy késszúrás volt a szívembe. Szégyelltem magam, hogy ilyen megtörtént velem, miközben pokolian fájt, hogy nem Yunho kérdezett rá. Ő ott volt velem, ráadásul nagyon közel álltunk egymáshoz, mégis elkönyvelt iszákosnak, ahelyett, hogy odafigyelt volna rám.

– Beszélni fogok a menedzserrel! – biztosított Yoochun. A tekintete izzott. Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy képes lenne odamenni, és agyonverni az elkövetőket.

– Yoochunie, szerinted nem tudtak róla? Szerinted nem pont ezért vittek oda minket? Nehogy szólj nekik! Inkább segíts!

Kényelmetlenül éreztem magam mellette, pedig látott már meztelenül. Yoochun azonban nagyon előzékeny volt, bebugyolált a törölközőjébe, és hátat fordított, amíg lemostam magamról az este mocskát.

Egész éjszaka mellettem maradt. Odafigyelt rá, hogy elég folyadékot igyak, amikor nem tudtam elaludni, forró, nyugtató citromfű teát hozott, és bekente a csuklómat is. Már akkor elhatároztam, hogy örökre együtt fogunk maradni.

Hiába történt az a szörnyű buli évekkel korábban, a félelem újra belém hasított, és nem mertem sokáig a bíróra nézni. Megváltoztam, már nem voltam az a nőies szépség, sokat férfiasodtam, de papír nélkül is biztosan megismert. Láttam a tekintetében, hogy előtte is lejátszódnak a múlt képei, és egyre borúsabbnak éreztem a jövőmet.

Nem tudom, hogy ezért, vagy az útközben előásott bizonyítékok miatt, de végül elítéltek. Az ügyvédem őrjöngött, és azt mondta, ki fogja vizsgáltatni az eljárást, de az én helyzetemen ez nem sokat változtatott. A Félút elnevezésű speciális börtönbe irányítottak. Ezt az intézményt kísérleti célból hozták létre pár évvel korábban. Az olyan elkövetőket zárták oda, akiknél nem volt százszázalékos a bűnösség. Mondhatni, egy szinte örökké tartó előzetesként működött a hely. Annyit tudtam csak meg róla a tárgyalóteremben, hogy más szabályokat alkalmaznak, mint a szokásos börtönökben.

Az utolsó egy hetem maga volt a lassú halál. Újságírók zaklattak, a szüleim szüntelenül sírtak, és a rajongóim fele elpártolt tőlem. Yoochun és Junsu úgy vonszolta magát, mint két zombi, és többször láttam, hogy Yoochun a szőkeség vállán pityereg. Én egyetlen könnycseppet sem hullattam addig, amíg el nem érkezett a búcsú ideje. Akkor le sem lehetett vakarni az anyámról.

– Édes kicsikém, én tudom, hogy ártatlan vagy, és mindent el fogunk követni azért, hogy ez ki is derüljön – nyugtatott, de az ő teste is remegett a sírástól, és olyan erősen szorította a vállam, hogy biztos voltam benne, nyomot fognak hagyni a körmei.

Minden egyes ölelés után összetört kicsit a szívem, és az autóban úgy éreztem, a kivégzésemre visznek. Egy szót sem szóltam, csak megsemmisülten szorongattam az irataimat. Felesleges volt bármit is magammal vinnem, a börtönbe nem lehetett személyes tárgyat vinni.

A Félút egy hatalmas iskolaépületnek tűnt, de úgy sejtettem, a gyár, és az egész telek, ameddig csak a szem ellát, az ő tulajdonuk. A drótkerítésnél fegyveres őrök álltak, és odabent is számtalan biztonsági kapun kellett átküzdenünk magunkat. Nem értettem, miért védik annyira ezt a helyet. A „nem teljesen bűnös” elkövetők nem lehetnek olyan félelmetesek, mint mondjuk egy sorozatgyilkos – gondoltam a kamerákat fixírozva, és leadtam az irataimat. Az ékszereimet már otthon kivettem, így semmit nem tettek a lezárt borítékba.

– Kitartás! Kihozlak innen – ígérte az ügyvédem, majd kezet ráztunk, és láttam, ahogy előkap egy zsebkendőt a kijáratnál.

A ruhámat elzárták egy biztonsági széfbe, és megkaptam a sötétkék börtönruhát, amin hatalmas betűkkel ott virított az új nevem: 0825.

Először egy hatalmas ebédlőn mentünk keresztül. Úgy nézett ki, mint az iskolás filmekben, faasztalok, világos vászonterítőkkel lefedve, viharvert székek, és egy hosszú pult, ami mögött egy félelmetes konyhás néni osztja az ebédet.

Ezek után áthaladtunk egy hosszú folyosón, majd újabb nagy tér következett, rengeteg székkel, egy kis színpaddal, és néhány hangfallal. Vártam a cellák sorát, a szűk lyukakat, ahová bezárnak még pár másik bűnözővel, de nem ezt kaptam. A lakómező egy üres terem volt, aminek különböző pontjaiban emberek kuporogtak. Úgy nézett ki, mint egy groteszk hajléktalanszálló. A földön fehér festékkel karikákat rajzoltak, és minden ilyen közepén egy elítélt kuporgott.

– Mindenki! – kiáltott fel a kísérőm, mire azonnal megállt az élet, és a férfiak felénk fordultak. – Ő az új fiú! – intett rám, majd odavetette. – Mutatkozz be!

– Kim Jaejoong vagyok – hajoltam meg mélyen, mire az sarokból felröhögött valaki.

– Ezt a tagot láttam a televízióban! Nézzétek, fiúk, kaptunk egy hírességet!

Hangos, ördögi kacagás kezdődött, és éreztem, engem nem fognak itt szeretni. Gyűlölni fognak. Megvetnek, megaláznak, és kicsinálnak, mert híres vagyok.

Az őr egy sötét folyosón vezetett tovább, és megmutatta a zuhanyzót, majd balra fordultunk, és egy sötét, dohos épületbe értünk. Zord, régi oszlopok tarkították az üres teret, és csak pár villanykörte égett. Jóformán egy föld feletti aluljáróba kerültem. Még graffitik is voltak a falon.

– Minden rab egy két méteres hálókörzetet kap, egy matraccal, és vastag takaróval.

A fürdőtől legtávolabb eső téglafalhoz vezetett, ahol egy koszos, viseletes matrac állt. Megkért, hogy üljek le rá, majd elővett egy hatalmas, szétnyitható vonalzót, és egy krétakörzőt, amit legutóbb általános iskolában láttam a matematikatanárnál. Kimérte a két métert, meghúzta krétával a szabályos kört, majd lefestette fehér festékkel.

– Minden rabnak lehetősége van munkát vállalni. Ha jól végzed a feladatod, és elegendő jutalompontot kapsz, kibővítheted a haló részed. Minden századik pont után egy centiméter jár.

A többi szabály nem volt ilyen érdekes. Hatkor reggeli, délben ebéd, este hétkor vacsora, nyolckor fürdés. Oda megyünk, ahová akarunk, nincs se bilincs, se rács, még az udvaron is alhatunk, ha úgy gondoljuk. De sejtettem, hogy nem véletlenül kaptunk hálóköröket. A férfi nem mondta ki, de nem ajánlatos elmászkálni a matractól.

Amikor egyedül maradtam, újra körbenéztem. Hiába volt nappal, azon a két, apró ablakon, amit a falba vájtak, hogy ne érezzük magunkat annyira a föld alatt, alig szűrődött be fény, a lámpák pedig csak egy megadott helyet világítottak be.

– Hé, új fiú! – jelent meg egy borostás alak a matracom előtt. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, csak ültem ott, és azon gondolkodtam, mit tettem, amiért ezt érdemlem. – A Mentor vagyok. Minden újoncnak elmondom a szabályokat, de ezek után ne számíts tőlem semmire! Ahogy letelik a próbaidőd, már nem kötelező veled maradnom.

A börtönlakók szabályai érdekesek voltak.

1. Minden újoncnak egy hete van arra, hogy beilleszkedjen. Arról nem volt szó, hogy ez mit jelent pontosan, de a Mentor azt tanácsolta, kapjam össze magam, és ne csináljak semmi hülyeséget.

2. A hálókör szent és sérthetetlen. Ez annyit takart, hogy valóban úgy funkcionált, mint egy ház a fogócskában. Ha valaki belépett oda, a többiek csak engedéllyel léphették át a „küszöböt.” Ezen kívül úgy tekintettek rá, mintha fallal lenne körülvéve, tehát ha valaki odabent volt, se nem látott, se nem hallott.

– Ha ügyes vagy, valódi falat is kaphatsz. Én pár hete húztam fel a kartonkerítésemet – büszkélkedett a segítő.

3. A munka után járó pénzérmék beválhatóak az ebédlőben repetára, de seftelni is lehet velük. Néhány őr be tud hozni odakintről dolgokat, ha elegendőt fizet nekik az ember.

– Persze, ne gondolj nagy dolgokra! A legnagyobb érme az ötvenes, ebből kitalálhatod, hogy mennyi ideig kell gyűjtögetned, hogy egy aprócska felvágottat hozzanak neked.

4. Mindenki kirabolható, kivéve akkor, ha a hivatalos eseményeket követően azonnal a hálókörébe megy. Az oda vezető úton tilos bántani, azonban, ha előtte elment máshová, már nem védi semmi. A hivatalos események a munka, étkezések, tombola és kulturális estek.

Miután megkaptam a kiokosítást, a Mentor távozott, és újra egyedül maradtam. Őszintén, nem mertem kilépni a körből. Féltem, hogy amint megteszem, letámadnak, és hülyét csinálnak belőlem. Érezhető volt a többiekből áradó megvetés, amikor kiderült, hogy híresség vagyok.

Az ebédet már lekéstem, így a vacsoráig nem történt semmi érdekes. Ott aztán úgy bámultak rám, mintha kettő helyett három kezem lenne, vagy mondjuk nyolc szemem. Persze, senki nem akart mellém ülni.

A sarokba húzódtam egy üres asztalhoz, és enni kezdtem. A koszt borzasztó volt. A leves víz ízű, a főzelék folyós, a hús rágós és mócsingos, de tudtam, ha nem eszem meg, nem sokáig húzom ott. Még a száraz kenyeret is leerőltettem a torkomon, pedig az egy pohár víz, amit kaptunk az étkezés mellé, hamar elfogyott.

– Te vagy az új fiú, igaz? – ült le az asztalom mellé egy magas, vékony srác. Nagyon fiatalnak tűnt, nem lehetett több tizenhétnél. Ahhoz képest, hogy a börtönben voltunk, meglepően hosszúra hagyta a vörösre festett haját. Nem rég lehetett ott, ha nem nőtt le a festék.

– Igen. Jaejoongnak hívnak. Téged?

– Jonghyun. Majdnem kollegák lettünk.

– Igen? – kérdeztem meglepetten. Ha ez a gyerek gyakornok volt valamelyik cégnél, akkor legalább nem én leszek az egyetlen idol a dutyiban.

– Igen. Gyakornokoskodtam egy kiadónál, de aztán elkövettem egy hibát, és ide kerültem.

Szívesen megkérdeztem volna, hogy mit csinált, de úgy sejtettem, a börtönben nem beszélnek erről szívesen. Ha mindenki elmondaná, hogy miért került oda, egyrészt hazugságok tömkelege születne, másrészt kinyírnánk egymást. Ki akarna együtt enni egy testvérgyilkossal, vagy egy erőszakolóval? Még úgy is, ha mind tudjuk, hogy ide kétesélyes bűnözők kerülnek.

– Hé, Minki! Ide! – integetett Jonghyun egy hosszú, barnahajú fiúnak, aki talán még nála is fiatalabbnak tűnt. Úgy tűnt, ide gyerekeket is simán beküldtek.

Amíg el nem zavartak minket fürödni, velük töltöttem az időm. Nagyon kedvesek voltak, Jonghyun sokat beszélt, még Minki inkább csak hallgatott, és megpróbálta leküzdeni a vacsoráját.

A zuhanyzóban kellemetlenül éreztem magam. Olyan érzésem volt, mintha mindenki engem bámulna. Amikor csak tehettem, takartam a hátam, de kiszúrták a két nevet a derekamon.

– Nézzétek már! Az új fiú csávók nevét varratta magára! – kiáltott fel az egyik.

– Mit vagy úgy meglepődve? Az ilyen selyemfiúknak rengeteg kuncsaftjuk van. Mit gondolsz, hogyan jutott be a tévébe? Biztosan nem a kilincseket szorongatta.

Pofán akartam vágni azt a nagyszájú kopaszt, de verekedni az első nap pontosan olyan hülyeség, amitől a Mentor óvva intett. Valahogy éreztem, hogy ezt meg fogom kapni. Mármint nem azt, hogy meleg vagyok, hanem hogy csak azért lettem híres, mert szép az arcom, meg odatartom a seggem a fejeseknek. Majdnem minden idol megkapja ezt az utálóktól. De azért rossz érzés, hogy ezt gondolják rólunk az emberek.

– Mi van, szépfiú, nem is védekezel? – próbált meg tovább ingerelni, de még csak rá sem néztem, csendben felöltöztem, és elhagytam a zuhanyzót.

Úton a matracom felé, felmértem a szomszédokat – már amennyit láttam belőlük. A jobb falnál volt egy nagyobb kupac, dobozokból és rozoga asztalokból épített valaki bunkert magának, tehát sokkal nagyobb köre volt, mint nekem. Balra egy folyton köhögő férfi ült, akinél néha felgyulladt egy öngyújtó lángja, és valamit rekedten motyogott maga elé.

A matrac kényelmetlen volt, és a levegőtlen helyen gyorsan leizzadtam, de nem mertem kimenni a zuhanyzóba egy korty vízért. Nem tudhattam, rejtőzik-e valaki valamelyik oszlop mögött, és bár volt egy hetem beilleszkedni, a kopasz is alig várta, hogy elcsesszem az esélyeim. Itt mindenki arra játszik, hogy egyedül maradjak, mert akkor nem lesz senki, aki megvédene, amikor leverik rajtam a hírnevem.